Tavaszi nagytakarítósom van.
Ablakot pucolok, minden zeget és zugot átnézek, előbb pedig Fiammal arról beszéltünk, hogyan rendezhetnénk át a szobáját.

Szeretem ezt.

A lakás megtelik a napfény illatával, az üvegeken megcsillan a fény.
A fürdőszoba tetőablakát puceváltam, és közben eszembe jutott, hogy két évvel ezelőtt éppen ilyen idő tájt, beköltözött a sarkába egy aprócska keresztespók.

Icipici volt, még egy tisztességes hálót sem tudott szőni. Mivel arrafelé legyek is ritkán járnak, félő volt, hogy egyszerűen éhen hal.
Sokáig húzta.
Gubbasztott, és néhány szál fonala közt várta a jobb időket.
Aztán jött a meleg, és vele együtt a repülő rovarok. Mi pedig lecsaptunk minden betévedt gusztustalanságot, és dobáltuk neki élelem gyanánt.
Napról- napra virgoncabb lett, aztán jó két hét múlva egy csodálatos, hatalmas palotát épített. Tökéletes volt minden szál, és pontos geometriai rendszerbe foglalta őket.
Mi pedig dobáltunk és dobáltunk rendületlenül, ahogy szaporodtak a legyek, egyre többet.
Egy idő után nem bírta pocakkal, és gyönyörűen gúzsba kötötte a zsákmányait. Ott vártak a csomagok, és ha a napi adag kevesebbre sikerült, levett egyet, és elfogyasztotta.

A fiúk imádták. De én is. Figyeltük az ügyes mozdulatait, a vadászmódszereit, a testét, a hálóépítést (többet ért, mint egy biológia óra).

Őszre irgalmatlanul meghízott.
Ahogy hűlt az idő, egyre kevesebbet járt ki a sarokból (pedig ott bent meleg volt akkor is), a hálót elhanyagolta, már a legyek sem érdekelték.
Cseppnyi élete leáldozóban volt.
Egy reggel aztán teljesen eltűnt. Valószínűleg a fal repedései közt húzódott el téli álomra, vagy meghalni.

Remek barátság volt, és várjuk, hátha idén is vendéget kapunk.
Valami kis titokzatos aprónépet, akinek a figyelgetése, gondozása örömmel tölthet el bennünket.