Várakozunk az orvosnál. Méla unalom, ember is alig. Így még nézelődni sem lehet. Egy nő lép be a kislányával. Úgy 32- 34 lehet. Magas, karcsú... egyszerűen gyönyörű. A szűk szárú csizmában olyan a bokája, hogy egy kezemmel átérném. A haja világos vörös, a feje tetejére van felkötve, és 3- 4 gumival apródonként megfogatva, mint a szamurájoknak. Az arca mézes fényű, hibátlan.
A legszebb a szája. Puha és vastag; kicsit a felső ajka rásimul az alsóra... mintha kintebb lenne az alsónál. És nem csak úgy szimplán ívelt ám ez az ajak. Nem, hullámos a szája. Nagyon érdekes. Akik néhányan ott vagyunk, lopva mindannyian őt nézzük; tényleg nagyon szép.
Aztán a kislánya valamit szól neki. Ő válaszol, elmosolyodik, s én akkor látom, hogy az a különleges száj minek köszönhető. Kesze- kusza, egymásra boruló, kifelé álló fogak törik meg az arc tökéletességét.
Először meglepődök, és Exupery geográfusa jut eszembe. Ő sóhajtott föl lemondóan a Kis Herceg történetén: "Semmi sem tökéletes a Földön!" Erre gondolok, és némi nőcis elégtételt érzek: hát ő sem, tényleg SENKI sem tökéletes ezen a Földön. Aztán nézem tovább, és egyre inkább azt látom, hogy pont ezek a csúnya fogak teszik őt igazán különlegessé. A mosolya meleg, kedves, és izgalmas a szépséghibájával együtt. Akkor pedig arra gondolok: minden épp úgy tökéletes ezen a Földön, ahogy van.