Reggeli kávé- cigi párostánc a teraszon, mikor éles nyávogás üti meg a fülem. Kinyílik az alsó lakás, a mama egy söprűvel hadonász: Mit keresel itt? Sicc innét... Mi van? Ez nem a mi macskánk?
De nem ám!
Fekete, fehér cipős, semmi extra, nem kell elájulni tőle. Csak egy macska. Reszketősre fagyva, sántán, sírósan. Úgy augusztusi lehet a méretéből ítélve. Elugrik a söprű elől... talán elmegy, hazamegy, felszívódik. Nem kell macska, nem kell több állat.
Egy óra múlva kimegyek a kertbe, s a macska ott ül a mama ajtajában.
Na jó, ezt így nem lehet, eldöntötte mostmár végleg, hogy marad. A nyakamba varrta a felelősséget: vagy gondoskodom róla, vagy ott fog éhen halni a teraszon.
Nincs mit tenni. Felviszem, megfürdetem, enni is kap.
Most itt van. A neve Cipő. Jóllakott, felmelegedett, dorombol, üldögél vagy sétálgat a beteg lábát sután lógatva. Nem nagyon érti, mi történt. Mivel érdemelte ki, hogy a pokolból, a magányból, az éhezésből magához emelte a Nagy Óriás? Őt, a senkit, a sántát, az üldözöttet.
Én úgy voltam gyerek, hogy bármilyen beteg verebet, macskát hazacígeltem, az sose lett kidobva. Nem örültek a szüleim, de befogadták őket. Akkor nem is láttam át, hogy mekkora teher volt ez nekik egy bérházban, az emeleten. Ott ápolgattuk az elesetteket, aztán mentek mamához, vagy maradtak nálunk.
Most egy éve, hogy Nagyfiam egy kutyát hozott haza. Találtunk már máskor is szarkát, macskát, kutyát ... valaki mindig akad. Jönnek ide, aztán vagy elviszi a gazdájuk őket, vagy elhagynak minket, vagy meghalnak, vagy maradnak itt. Valahogy úgy képzelem, így épül be az emberbe az együttérzés, a szánalom állatok és emberek felé egyaránt. A szavak nem sokat érnek. Befogadni egy kidobott állatot, látni az örömét, az szívmelengető egy gyereknek. Akkor érzi a súlyát igazán, hogy mennyire jó dolog segíteni. A szülő meg takarít, fürdet, helyet csinál abban bizakodva, hogy a pillanatnyi jóérzésen kívül ad még valamit a gyerekének. Emberséget leginkább.