Ülök a kocsiban.
Elégedett vagyok. A napnak hamarosan vége, ma is tettem egy csomó fontos dolgot. Még a gyereket hazaviszem az edzésről, vacsora, fekvés. Jó nap volt. Tevékeny nap. Fontos nap. Felhangosítom a rádiót. Szól a Without You. Imádom, imádom!... üvöltve éneklem, az autó pulzál a hangfalaktól, és tőlem. Figyelem a hangom: Még csak három nap cigi nélkül, de már tisztul kifelé. Milyen kár! Tetszik a dohányfüstös rekedtsége. Van benne egy olyan romlott zizegés... olyan "bármire képes" kicsengés; bár lehet, hogy ez is csak sztereotípia. A rekedt nő sztereotípiája. Hisz nem több az, csak hang...

Jöhetne a gyerek. Már jön mindenki. Nem volt edzésen két hónapja. Amíg nem mehettek a csarnokba, nem engedtem, mert nem akarom, hogy kint focizzon a hidegben. Utoljára is annyira megfázott, hogy három hétig betegeskedett. Nem, akkor inkább megy az edzés a levesbe tavaszig, hisz nem annyira fontos az. Most viszont fűtött terembe kerültek, így járhat ő is újra. Így már engedem. Hozom, jövök érte, hadd mozogjon... de be nem megyek. Intézze csak el egyedül az öltözést, a kijövést, amíg én itt éneklek. Nem pesztrálom, nem lógok rajta, ez az ő ügye. Neki fontos, nem nekem.
Végre meglátom. Milyen kis tétova így magában. Néz körbe, de nem lát, pedig mondtam, hol leszek. Mindenkivel ott az anyja, csak ő van egyedül. Talán mégis be kellett volna menni, lehet, hogy szomorú, mert őt nem pátyolgatja senki. Megnyomom a dudát. Hirtelen felém fordul, én reflektort villantok, a fényben látom, már nevet. Fut felém, és ugrik a kocsiba.
- Jaj, anya, isteni volt az edzés!
- Nem fáradtál el?
- Elfáradni?! Nem, dehogy! És képzeld el, Gyula bácsi vagy nyolcszor elmondta, hogy felnőtt koromban fantasztikus tehetséges focista leszek.
- Azt mondta, tehetséges vagy?
- Azt. Nagyon tehetséges vagyok. Azt is gondoltam, hogy mostantól minden nap futni szeretnék. Vagy edzésre jövök, a többi napon futok. Lehet szerinted?
- Persze, ha ez fontos.
- Nagyon fontos. Tudod, a tehetség miatt.
- Tudom persze. Ez tényleg fontos...