28 éves voltam, mikor Nagyfiamat szültem. Ez ha úgy vesszük, elég későn van. Akkoriban már azon gondolkodtam, hogy ha nem találok egy normális társat (normális= aki el tud fogadni), akkor egyszerűen genetikai kiválasztás alapján keresek apát és úgy fogok gyereket szerezni magamnak.
Aztán jött mr. Darcy és Nagyfiam.
Annyira jó volt akkoriban. Őrületes élmény volt a szülés, teli voltam mindenféle anyai hormonokkal...úgy éreztem, akárhány gyereket képes lennék felnevelni. Mivel időm nem sok volt, 3 évre rá jött Okoska. Ez még nem volt elég- bennem volt egy harmadik fiú is.
Eszembe sem jutott közben, hogy évekre vállalok föl iszonyatos terheket. Nem is éreztem tehernek...( itt valahol jobbra lent van egy "tovább" link, csak el van tűnve. A kurzor megtalálja. Én nem.)

Jónéhány évnek kellett eltelni, mire rájöttem, hogy a gyerekeim mellett én tulajdonképpen megszűntem létezni. Igazi melegítős, beszűkült gondolkodású anyuka lettem, akinek a napjai a pelenkák, dackorszakok, horzsolások körül forogtak.
Egyre nehezebbé vált ez a fajta élet, így hát próbáltam kitörési pontokat keresni. Lázas karrierépítésbe fogtam (akár a fiúk rovására), kezdtem újra öltözködni, olvasni és igyekeztem kerülni a hasonló gyerektémákban otthonos nőket. Nem akartam ilyesmikről beszélgetni.


Úgy jó három havonta általában megzuhantam.
Olyankor toporzékoltam, hogy megőrülök, nem bírom tovább a zajt, a nyüzsgést, el akarok menni, csöndet akarok és nyugalmat. Volt, hogy el is rohantam otthonról, kerültem egyet a városban, hogy lenyugodjak, úgy mentem haza. Vagy csak ültem és néztem magam elé teljes fásultságban órákon át. Ez az állapot eltartott egy- két hétig, aztán összeszedtem magam és csináltam tovább teli lelkifurdalással, ezzel együtt egyre biztosabb tudattal, hogy alkalmatlan vagyok erre a szerepre, én egyszerűen nem vagyok jó anya.
Aztán volt egy pont az életemben, mikor ki is mondtam hangosan, hogy egyáltalán nem az az ember vagyok, akinek három gyereket kellene nevelnie. Ahhoz túl nagy az egóm. Én nem tudok feloldódni az anyaságban, az életemet nem a gyerekeimben látom beteljesülni. Imádom őket, de ez túl kevés.
Nem volt ám ez egyszerű. Haragudtam is rájuk, persze teljesen alaptalanul. Nagy gömbölyű ólombéklyóknak láttam őket, akik a bokámra vannak bilincselve és megfosztanak a szabadságomtól. Persze eközben lelkifurdalásom volt emiatt.
Ez bizony nem is olyan régen volt.

Mikor helyreállt a lelki békém (mondjuk úgy, kikapartam magam a trágyából), kezdtem a dolgokat átértékelni. 

Most azt mondom, egyensúlyt kell tartanom. Ők itt vannak és hiába "nem olyan vagyok", a lehetőségekhez mérten jól kell csinálnom, mert ez jár nekik. Ehhez viszont szükségem van arra, hogy magam is megőrizzem. Kell lennem egyedül olykor. Kell dolgoznom. Kell lennem mr. Darcyval. Szépnek kell lennem. Írnom kell. Kell lazítanom, szórakoznom. Kell olyasmi, amit jól csinálok és független tőlük. Hogy ezeket megvalósítsam, néha el kell vennem tőlük magamat. Tudom, ha nem így lenne, akkor előbb- utóbb újra megőrülnék. Így viszonylag kiegyensúlyozott vagyok és talán ez a legfontosabb jó nekik.

Hogy amúgy jó- e, azt nem tudom.  Hogy később hogyan értékelik ezt majd, azt sem tudom.
És persze most is tudatosan kerülöm az "ősanyákat", mert nem szeretnék magamnak felesleges problémát csinálni abból, hogy hasonlítgatom magam hozzájuk. Mert én ennyire vagyok képes. Én így vagyok képes. Ezt pedig értékelni csak nekik lesz joguk majd egyszer. De nyilván foglalkoztat a gondolat, hogy majd milyen lesz ez az értékelés. Ezért kerül fel időről időre nálam az írásaimban.

És a legdurvább ebben az egészben, hogy ilyesmiről általában nem lehet nyíltan beszélni senkivel. A nőktől elvárják, hogy az ilyen érzéseiket elnyomják és rajonva beszéljenek anyaszerepükről. Akik nem így gondolkodnak, utálatos egoistának vannak elkönyvelve, önzőnek, gondatlannak. Pedig biztos vagyok benne, hogy sokan küzdenek még hasonló érzésekkel, csak szép lassan elnyomják magukban, ahogy én is elnyomtam.
Semmi értelme nem volt, mert rosszabb anya lettem tőle, mint most vagyok.
Talán most jobb vagyok. Boldogabb, az bizonyos.