Doris naplója

A Barátok közt reklámja megy a tévében. Nóra néz a távolba, és azt mondja:
- Annyira megundorodtam Mikitől, hogy a közelében sem tudok maradni. Azt hiszem, új életet kezdek. Elköltözöm egy picike faluba, ahol az emberek soha nem hallottak a Berényi Kft- ről, de még a Mátyás király térről sem.
Erre Nagyfiam epésen megjegyzi:
- Nahát akkor jó messzire kell menned! Javaslom, költözz ki tanyára!
 

Okoskával tanultunk délelőtt. Háromszor kellett elolvasnia egy március 15- éről szóló szöveget. Ő meg olvasta fennhangon: ... tízerek kísérték a márciusi ifjakat..., meg: a magyar nép nem hagyta kivívott szabadságát... Rosszkor ért, vagy rossz helyen, de most ez a kisiskolás felolvasás nagyon szíven ütött. Elképzeltem magam, hogy ülök egy  kávézóban, és heveskedek a barátaimmal, aztán azt mondjuk: Na, gyerünk! Elég volt! Az emberek meg jönnek és jönnek, aztán forradalom lesz belőle, és szabadságharc. Összetartozunk, egyet akarunk, és ez melegen tart minket. Nem is tudom, mikor éreztem ilyet. Talán, mikor régen kórusban énekeltünk.
Vajon most minek kellene történni, hogy az emberek összefogjanak, és forradalom legyen? Nem azt mondom, hogy kellene, hogy legyen, csak úgy játszom a gondolattal.
Mondjuk lenne- e forradalom, ha idegen hatalmak nyomnának el minket (mint ahogy nem nyomnak el)? Lenne- e forradalom, ha elégedetlenek lennénk azzal, amit az ország vezetése teljesít (mint ahogy nem vagyunk elégedetlenek)? Mi kellene ahhoz, hogy az emberek fellázadjanak, és tíz- húszezren változást akarjanak? Lenne olyan ebben az országban? Tudnánk összefogni, és kockáztatni? Vagy azok az idők elmúltak? Jó, nem forradalomra vágyom, csak valami "tenniakarósabb" életérzésre annál, ami most van körülöttem. Van- e még olyasmi, ami kibillenti az embereket az apátiából, hogy összefogjanak az országért?

Mikor bent járok Picikénél, minden óvónéni olyan hatalmasnak tűnik nekem. Mintha sok- sok óriás lenne ott összezárva. A szülők is hatalmasak. Guggolok a kisszekrény előtt, a számba betolja valaki a fenekét úgy, hogy egészen közelről látom a lecsúszó farmer alól előbukkanó rojtos bugyipántját. Turkálok az apró fakkban, körülöttem orbitális méretű hátsó felek,és kétségbeesve pislogok a gyerekre: Húzzad gyorsan, anya siet!
Bemegyünk még a mosdóba. A vécékagyló, a csapok mind végtelen mélységben alattam, egy monumentális daduska hétrét görnyedve törölgeti a fajanszot.
Mennyi magasra nőtt ember! A csoportszoba is riasztó. Székek, a sarokban egy komplett babaszoba fából, asztalkák, szekrények. Ha csak úgy egyszerűen benézek, egészen barátságos. Ekkor azonban az ajtó mögül előbukkan G. néni. Milyen óriási! Mikor lett ekkora darab? Néhány éve még fel sem tűnt. Néha pedig ott kell maradni, mert mondjuk karácsonyi angyalokat készítünk a gyerekekkel, vagy szülői értekezünk. Olyankor kuporgunk a félfenéknyi kisszékeken, megannyi hatalmasra nőtt emberi lény. Olyankor mindenkit nagynak látok. Nagyon nagynak. Magamat nem, mert nincsen tükör. Ők túl nagyok, én pedig bizonyosan normális vagyok. A bútorok meg? Nevetségesen aprók, alig férek rajtuk. Morbid, törpe világ, Hófehérke hol vagy?

A minap összefutottam az óvónővel kint az utcán. Teljesen beleillett a környezetébe, ráadásul kiderült, hogy SOKKAL alacsonyabb nálam.
 

Péntekenként nem én hozom haza a kicsiket. Ezeken a napokon valamivel kevesebbet rohangálok, mivel mr. Darcy szabadnapos, és intézi ezeket a dolgokat.
Ma is így van ez. Kora délután érnek haza, egy ideig örülgetünk egymásnak, aztán megcsap a gyanú szele.
- A suliban mi újság? Van- e fekete pont? (Soha nem szoktam EZT, és ÍGY kérdezni).
Okoska elkomorul, szégyellősen lehajtja a fejét. Rosszat sejtek. Naggyon jól komponált... szerintem színjáték a fele. Néha azt gondolom, hogy csak manipulál. Azt akarja, hogy megbánónak lássam, és megússza a szidást. Hisz előbb még annyira nevetett. Nem is gondolt a fekete ponttal, csak most, mikor rákérdezek.
- Szóóóval?
- Van, igen.
- Mire kaptál feketét? (Kiver a víz. Már megint mit felejtettem el?)
- Nem tanultam meg a környezetet.
- Miért nem tanultad meg? (Miért nem tanultam meg vele)? Miért nem szóltál, hogy tanulnod kell? (Miért nem jöttem rá, hogy tanulnia kell)? És egyáltalán: Mire kaptad? Feleltél, vagy mi?
- Nem, csak Zs. néni mondta, hogy tegye fel a kezét, aki megtanulta, én meg nem tettem fel.
- NEM TETTED FEL???
- Nem.
- Ennyi? Nem tetted fel a kezed, hogy megtanultad, és feketét kaptál? (Nem voltál képes egy morzsányit füllenteni a védelmemben?) Nem is kérdezték ki senkitől?
- Hát nem.
- Szerinted mindenki tanult, akinek fent volt a keze? (Vagy netán volt még más is, aki így lebőgette az anyját?)
- Biztos nem, mert mindenki feltette, csak én nem. Biztos nem tanulták meg mindannyian.
- Viszont ők nem kaptak feketét. (És nem gondolták az anyjukról, hogy nem törődik a környezet tanulásával).
- De hazudtak, és az csúnya dolog.
- Na, persze. Ez is egy szempont.

Mostmár biztosan tudom, hogy sokkal jobb volt, amikor még nem akart ennyire jó, és becsületes gyerek lenni. Addig sokkal ritkábban égtem ÉN a tanárnénik előtt.

 

Nos, tegnap írtam ezt.

Aztán ma reggel teknős kommentelte ezt:
 
"Tegnap a 15 éves általános iskolás fiamat kirabolták, az (MP4-est elvették tőle) és utána (történt más is közben)leütötték és összerúgták. A Heim Pálban van. A múlt éjszaka arra vártunk, hogy megműssék, mert megsérült a szemmozgató ideg, ahogy több helyen eltört az orra és a járomcsontja. Senkinek sem írtam a tettesekről, mégis mindenki tudta, kik tették. Nagyon szomorú vagyok. Ez egy nagyon szomorú történet"

Aztán meg ezt olvastam.

Kavarognak bennem a gondolatok, és gyakran úgy érzem, hogy naív, sőt hamis vagyok akkor, mikor arról beszélek, hogy változhat ebben az országban bármi is.
Attól félünk, hogy polgárháború lesz? Cigány magyar háború? Ébredjünk már fel! Ez már az. Napi szinten hallod, látod, éled meg, hogy nulla a közbiztonság.
Jó. Folytatom továbbra is a belém nevelt, (számomra is) egyre inkább álságosnak tűnő elméleteimet jó szóról, toleranciáról, meg minden ilyesmiről. De azért hozzáteszem jó hangosan, hogy mindenki hallja: Aki hozzányúl egy ujjal is a gyerekeimhez, az gyűrje fel a gatyaszárat, mert én bizony előveszem mr. Darcy macskaűző csúzliját, és kímélet nélkül lövöm szét a fejét.
Ja! Mondtam már, hogy ez az egész blog egy nagy átverés? Mit könyvek, lelkek, szép szavak? Egy állat vagyok, és nem is szégyellem.

Ps: Teknős, gondolok rátok. A fiadnak sok erőt.