Igaz mese arról, hogy csodák talán mégis vannak. Néha legalább.

Volt egyszer valahol egy nő. Élt, éldegélt ebben a világban, azután egyszer csak arra eszmélt, hogy valahol út közben elcsúszott, és alkoholista lett. Élt úgy is tovább, egyre nehezebben, szomorúbban, azután rájött, hogy nem akar már tovább így élni, de nem tud egyedül kilábalni. Vagy segítséget kér, vagy meghal. Így hát kért inkább segítséget, mert meghalni nem volt neki szabad- volt ugyanis egy lánya is. Egy olyan közösségbe kezdett járni, ahol hozzá hasonló emberek voltak, akik azért szövetkeztek, hogy megtartsák egymást józannak, segítsék egymást, és vigyázzanak egymásra. Az élete rendbe jött, a gondolatai kitisztultak, úgy tűnt, már minden jó lesz... százszor jobb lesz, mint valaha is remélni merte. Csakhogy közben a lánya felnőtt, és épp úgy, mint az anyukája, függő lett...


Csakhogy ő nem alkohollal pusztította magát. Nem, nem, ő rögtön komolyra vette a dolgokat, és droggal menekült a gondok elől. A nő megrémült, mikor rájött. Beszélt, mesélt, orvoshoz vitte a lányt, könyörgött, kutatott, eldugott- mindent megpróbált, amire egy anya ilyenkor képes. Nem tudta elfogadni, megérteni, hogy valójában semmit nem tehet.
A függőség olyan rabszolgaság, amiből csak magát mentheti meg valaki.
Sok idő telt így el. A nő látta, hogyan veszíti el napról napra a lányt. Sírt sokat, azután dühös volt, vádolta magát, a gyereket, a körülményeket.
Egy napon végül elfáradt. Belefáradt a harcba. Belátta, hogy nem tehet semmit. El kell fogadnia a lányát, és azt, hogy tehetetlen. Szeretni addig így, amíg még él.
Egy alkalommal ez a nő elment egy összejövetelre, ahová az egész országból összegyűltek a hozzá hasonló emberek. Alkoholisták és drogosok is. Kis csoportokban ültek le különböző termekben, és beszélgettek. Volt egy téma, és mindenki elmondta a véleményét azzal kapcsolatban. Ő is vezetett egy ilyen beszélgetést. Az elengedésről. A tehetetlenségről. A lányáról.
Később bement egy másik gyűlésre, ahol egy fiú beszélt, aki drogozott valaha, de már jó ideje nem. Már teljesen rendben volt. A nőt elbűvölte a fiú, és persze eszébe jutott az ő lánya... Ha egyszer ő is... ha beszélne ezzel a fiúval, akkor talán csoda történne. De elhessentette a gondolatot. Ugyan! Hisz nem hallgat senkire, és ha ő megint próbálna segíteni kéretlenül, az csak újabb veszekedéshez vezetne. Inkább hagyja az egészet a csudába.
Aznap este telefonon beszélgettek. Nem említette, amit érez- egész másról beszéltek, és a lány elmondta neki, hogy már egy ideje nagyon szeretne egy zöld gyíkot. Valahogy az fontos lenne neki, hogy legyen egy gyíkja.
Másnap a nő elment újra a találkozóra, és szünetben,  valahol a büfé ajtajában összefutott azzal a tegnapi fiúval. Beszélgetni kezdtek, és a nő mégis elmesélte a lányát. A sok harcot, az elutasításokat, amiket kapott tőle, azt az esztelen ámokfutást, amivel a gyereke felégeti az életét. És akkor a fiú azt mondta, szeretne találkozni a lánnyal. Este már együtt mentek el. Mielőtt indultak, a fiú a táskájába nyúlt egy zacskó kerámia közé, és valamit eltett azzal, hogy ajándékot is visz. Valamit, amit ő készített. Mert végül is úgy illik.
Álltak a lakás előtt, és a nő reménykedett, hogy a lány  legalább ajtót nyit nekik. Hogy talán ma van olyan állapotban, hogy képes ajtót nyitni.
Szerencséjük volt.
Bementek, a fiú bemutatkozott, beszélgetni kezdtek. Nem akarta meggyőzni a lányt, csak mesélt magáról, kérdezett, beszéltek arról, mit jelent nekik az élet, mire vágynak- ilyesmikről. Hamarosan barátok lettek. A lány a bizalmába fogadta ezt a fiút, aki már túl volt mindazon, amiben ő éppen most járt. Ő már kimászott a veremből. Megbeszélték, hogy újra találkoznak, és a lány megpróbálja a programot, amivel felkapaszkodhat ő is.
Búcsúzáskor a fiú a zsebébe nyúlt.
- Hoztam neked ajándékot is- azzal szétnyitotta tenyerét. Egy kicsi, agyagból formázott, zöld gyíkocska ült a kezében.