Anyáék azzal fogadtak: Nahát, remekek voltak a fiúk! Mennyit fejlődtek, komolyodtak, már nincs az az állandó egymás cseszegetése és piszkálódás. Hát de tényleg semmi baj nincs ezekkel, komolyan.
Aha. 10 perc múlva már a bútorokon fetrengtek, és nyösztették egymást.
Nagyfiam percenként kérdezte, hogy mikor indulunk, aztán Picike valamin nyávogni kezdett (az a tipikus, elviselhetetlen nyivákolás, amivel bárkit ki lehet üldözni a világból), úgyhogy beállt a káosz, és hazajöttünk. Útközben összevesztek, így kétszer jeleztem, hogy aki nem bír magával, azt kirakom. Manapság már ritkán alkalmazom az effajta fenyegetőzést, mert mikor legutóbb ilyen volt, a két kicsi fogta magát, és sértődötten elindult haza a pusztán át. Végül nekem kellett megkérni őket, hogy szálljanak vissza a kocsiba. Ez erősen rombolta a tekintélyemet.
Mi is veszekedtünk tesómmal. Annyit vertük egymást, hogy az őrület. Én állandóan anyáskodtam fölötte, ő meg persze nem tűrte. A mániám a fogmosás volt. Megmostad a fogad? Meg. Nem igaz, száraz a keféd. Lehelj rám!
Már nagyobbak voltunk, mikor egyszer kikaptuk feladatnak, hogy x nagyságú paradicsomföldet megkapáljunk. Ő nem csinálta, ez nyilvánvaló, én pedig folyamatosan csesztettem emiatt, és paradicsommal dobáltam. Aztán elege lett... Na, akkor erős halálfélelmem volt... Ahogy rám nézett, tudtam, hogy most jön a futás. Meglendítette a kapát, én meg rohantam. A szerszám néhány centivel mellettem csapódott a földbe. Barátom! Az életemért futottam akkor, bizony ám.
Máskor betörtük az ajtóüveget. Én bezárkóztam, ő meg be akart jutni, így hát ököllel rést nyitott az üvegen. Hát ez van, nagyon idegesítő jelenség voltam. De az volt a legszörnyűbb, mikor hegedülnöm kellett (amit amúgy sem szerettem), ő pedig szolíd eleganciával felvette a fülvédős vadászpilóta sisakját, ezzel mintegy jelezve a vélményét fentebbi tevékenységemről. Ez nagyon bosszantott, így hát muszáj volt a vonóval verni a fejét.
Ilyeneket csináltunk. De röhögtünk is sokat. Például mikor számtalan műanyag csattal felcsatolgattuk a hajunkat, aztán kiálltunk az ablakba, és grimaszoltunk a járókelőknek. Vagy dezodorokkal lövöldöztünk egymásra. Hangoskodni nem volt szabad, így hát suttogva röhögtünk. Kis idő múlva apa feltépte a szobaajtót, és berontott: Mi ez az állati bűz? Nem tudjuk. Aztán röhögtünk tovább.
Egyszer már fősulis voltam, ő meg eljött hozzám. Bementünk egy ajándékboltba, odaállt a pulthoz, és jelentőségteljesen az eladóra nézett:
- 6 voltos akkumlátor... Trabantba... Van -e?
- Akkumlátor? Ez egy ajándékbolt.
- Ajándékba lesz...
Rohantunk ki röhögni.
Ilyeneket csináltunk. Mr. Darcyék sosem verekedtek. Hűvösen éltek egymás mellett, nem sok érzelem volt. A nagyok ellátták a kicsiket, aztán ennyi. Most vannak hatan, de mind egyedül, testvér nélkül. Azt mondom tehát, veszekedjenek csak a fiúk, mit bánom én. Minden érzelem mélyebben köt, mint a közöny. Megvédik egymást, megverik egymást, dühösek, vagy épp barátok, de kötődnek- ez a lényeg.
