Nagyjából semmi nem történik. Nagyjából úgy érzem, hogy sokkal többet is dolgozhatnék, meg jobban, meg pontosabban. Úgy általában furdal a lelkiismeret, hogy miért dolgozom egy nap csak 4 vagy 5 órát, mikor dolgozhatnék tizet is akár! De egy dög vagyok. Kell ugyanis sokat írkálnom (juhé! A városblog kezd szép lassan ébredezni), kell műkörmöznöm, kell a fiúkkal foglalkoznom... Főznöm is kell. Ja! és rendet rakni.
Épp a legjobbkor álltam le a cigivel. Temérdek felszabadult időmet a másik blogra, és mániákus rámolásra fordítom, így a lakás is, és az oldal is egyre pofásabb.
Na és ne feledjük a munkát, amely szerintem lehetne több is. Még jó, hogy Atibi ezt nem így gondolja. Ő úgy véli, hogy nagyon is jól csinálom, de ettől persze én még nem ezt érzem. Ő nem azt látja, amit én. Többnek látja a munkámat a valósnál. Most pedig bővíteni akar, én meg ilyen kisgóré leszek. Beosztjuk a munkákat, az iskolákat, veszek fel embereket, és betanítom, felügyelem, segítem őket. Olyan csopvez.- féle.
Nem riaszt a dolog cseppet sem, sőt, tetszik. Ketten kiépítjük klasszul az egész munkarendszert. Ott leszünk mindenütt, minden iskolában.
Most pedig kapok tőle egy kareokét is. Igazi kareoke gépet dalokkal, mikrofonnal! Annyi történt ugyanis, hogy meséltem neki, mennyire szeretek énekelni, és hogy szoktunk a fiúkkal ilyet játszani. Atibinek valaha volt egy műszaki boltja, amit felszámolt, és az árukészletből maradt egy ilyen gép nála. Na. Most azt nekem adja. Csak úgy nem fogadnám el persze, így egy igen jelképes összeget fizetek érte, dehát az töredéke a valódi értéknek.
És miért fontos ezt megjegyezni itt a köz szférában? Mert ha egyszer megérjük azt a blogpartit a kertünkben, amire nyár óta készülök, akkor bizony, hogy az kőkemény kareoke buli lesz! Sátoros, éjjel tüzet rakós, mindenki hozhatja a gyerekét, sörözünk hajnalig parti üvöltve énekléssel.
