Doris naplója

Mikor bent járok Picikénél, minden óvónéni olyan hatalmasnak tűnik nekem. Mintha sok- sok óriás lenne ott összezárva. A szülők is hatalmasak. Guggolok a kisszekrény előtt, a számba betolja valaki a fenekét úgy, hogy egészen közelről látom a lecsúszó farmer alól előbukkanó rojtos bugyipántját. Turkálok az apró fakkban, körülöttem orbitális méretű hátsó felek,és kétségbeesve pislogok a gyerekre: Húzzad gyorsan, anya siet!
Bemegyünk még a mosdóba. A vécékagyló, a csapok mind végtelen mélységben alattam, egy monumentális daduska hétrét görnyedve törölgeti a fajanszot.
Mennyi magasra nőtt ember! A csoportszoba is riasztó. Székek, a sarokban egy komplett babaszoba fából, asztalkák, szekrények. Ha csak úgy egyszerűen benézek, egészen barátságos. Ekkor azonban az ajtó mögül előbukkan G. néni. Milyen óriási! Mikor lett ekkora darab? Néhány éve még fel sem tűnt. Néha pedig ott kell maradni, mert mondjuk karácsonyi angyalokat készítünk a gyerekekkel, vagy szülői értekezünk. Olyankor kuporgunk a félfenéknyi kisszékeken, megannyi hatalmasra nőtt emberi lény. Olyankor mindenkit nagynak látok. Nagyon nagynak. Magamat nem, mert nincsen tükör. Ők túl nagyok, én pedig bizonyosan normális vagyok. A bútorok meg? Nevetségesen aprók, alig férek rajtuk. Morbid, törpe világ, Hófehérke hol vagy?

A minap összefutottam az óvónővel kint az utcán. Teljesen beleillett a környezetébe, ráadásul kiderült, hogy SOKKAL alacsonyabb nálam.