Nem értem néha a nőket.
Például mikor van egy házassága valakinek, amiben nevel két gyereket (még mindkettő picike), aztán ez a házasság jó frankón tönkre megy. A férje megcsalja, megalázza, stb., és a végén el is küldi (!!!!).
Akkor a nőnek azt mondja az apósa és az anyósa: szó sem lehet róla, hogy elmenj, és elvidd a bizonytalanba a gyerkőcöket. Menjen el a fiam, aki ezt tette, te pedig maradj itt, mi segítünk!
És akkor a nő nem mérlegel, nem gondolkodik, hanem azt mondja nagy büszkén: én nem. Én ugyan nem. Majd én megoldom, nekem nem kell tőle semmi, én elmegyek (még nem tudom, hova), mert büszke vagyok és kemény.
Nem tudom persze, hogy én mit tennék EBBEN a helyzetben, de kívülről nézve azt gondolom, hogy néha jobb elfogadni a segítséget, és nem megmutatni, milyen fasza kemény csaj valaki.
Mondom ezt most, kívülről nézve a dolgot.
Én, aki százszor meg akartam mutatni, hogy BÁRMIT megoldok, és fasza, kemény csaj vagyok.
Aztán jópárszor bele is döngölt a földbe a saját büszkeségem.
