Hát kérem szépen, a Doris- féle köröm és lélekklinika felvirágzóban.
Dolgozás ezerrel (hurrá)!
Fura dolog ez a munka ám.
Merthogy még néhány száz évvel ezelőtt egy nőnek abszolut nem volt természetes, hogy dolgozik.
A szerepek úgy alakultak, hogy a férfi volt a "fenntartó", a nő pedig az "összetartó". Az pedig, hogy ezt frankón megcsinálják, teljes kielégülést adott mindkettőjüknek. Na és persze bizalmat egymás felé. Mindketten tudták, hogy a másik oldal rendben van, nekik csak tenni kell a dolgukat.
Aztán jött a nők "felszabadítása", lehetett már szavazni, dohányozni, tanulni és dolgozni. És talán ez indította el a szerepek összekeveredését. Valamint azt, hogy a nők már nemigen tudják megélni alapvető, genetikailag kódolt szerepüket.
Férfiként keményen dolgoznak, döntéseket hoznak, adott esetben irányítanak, aztán a maradék időben megpróbálnak visszatalálni "női énjükhöz" (és persze kiganézni a lakást, kimosni a cuccot, főzni, stb).
Szabadidő nuku, csevegés nuku, családra, gyerkőcre fordított idő nuku.
Saját életemben ez a következő módon alakul:
Ha nem dolgozom (mert mondjuk éppen évekig gyesen vagyok, vagy a kezdődő üzletemben van két munkamentes nap), akkor elkezd bennem dolgozni a feszültség. Úgy érzem, felesleges csökevénye vagyok a társadalomnak, illetve a saját családomnak.
Nem vagyok "kereső".
Eltartott vagyok.
Ettől minimálisra csökkentem a kiadásaimat, kezdem elhanyagolni magam, rosszkedvű leszek és bizony bizony, lelkifurdalásom is van.
Aztán mikor ez fordul egyet, és ott a munka, akkor feldobódok, a "fontosságom" sokkal inkább érzékelhető számomra, mint addig.
Büszke és önérzetes leszek.
Ezzel egyidőben pedig elindul bennem egy másfajta feszültség.
"Szalad" a lakás, Okoska leckéje nem tuti, nem tudok eleget lenni a fiúkkal (ezekben az időszakokban lecsökkennek a velük kapcsolatos bejegyzések is, hisz nem is beszélek velük annyit, mint máskor), az ebéd nincs időben kész, Nagyfiam egyedül tölti a délutánt, stb, stb. Nincs időm a kertre, a gondolkodásra, az írásra....DE dolgozom.
Nincs megoldás.
Sehogy se jó igazán.
Nem tehet róla senki.
A genetikai kódolás már kezd átalakulni, a nőhöz is kapcsolódik a munka és a pénzkereset.
Bennünk is, nemcsak a társadalmi elvárásokban.
Dehát senki nem gondolta, hogy ezzel egyfajta csapdába is beleesünk.
Saját "szabadságunk" csapdájába.
Ez van most.
Dolgozom, alkotok, meghallgatom idegenek életét, örömöt okozok nekik, aztán feljövök a családomhoz, és morgok, kapkodok, nem beszélek. Próbálom bepótolni a feladataimat, közben pedig vágynék rájuk is, vágynék ide is olvasni, írni, vágynék egy barátnős csevelyre, egy pohár borra, egy könyvre....blablabla...dehát tudjátok ezt.
