Azt mondja Angel: Nálatok mindig történik valami...és tényleg.
Nálunk mindig. :-)
És amit a legjobban szeretek benne, hogy a történések mindig annyira szépen épülnek egymásra...amíg nem írtam le mindent, fel sem tűnt.
Szóval mostanában több bejegyzésem is volt arról, hogy gyereknevelés, gyerekek hozzáállása dolgokhoz, stb...
Aztán tegnap volt ez a balesete Nagyfiamnak.
Mindenki úgy tudta (ő maga is), hogy egész egyszerűen rosszul ült le a székre, vagy kicsúszott alóla, vagy valami szerencsétlen véletlen okozta az egészet.
Aztán este telefont kaptam.
A padtársa volt, aki egyben barátja is.
Egyetlen levegővel mondta el, hogy ez az egész egy rossz tréfa volt, és hogy ő mozdította ki a srác alól a széket, mert szoktak ők ilyet játszani, és most gondolta, visszaadja a kölcsönt, de nem hitte, hogy ez lesz belőle, és hát mondjam már meg Fiamnak, hogy ő bocsánatot kér....én meg odaadtam a telefont, hogy mondja el neki ő maga.
Később anyukája hívott fel, és hát kiderült, hogy a srác egész délután nyugtalan volt, végül este sírva fakadt, és akkor mondta el otthon a bűnét. Zokogott, mert már órák óta ölte a lelkifurdalás.
Anyuka pedig elmagyarázta neki, hogy ezt akkor tudja helyre hozni, ha szembenéz a dologgal, és bocsánatot kér.
Ő pedig megtette.
Pedig elhallgathatta volna, mert senki nem tudott róla.
Talán könnyebb lett volna, mint bevallani.
Szóval mikor azt mondom, nincsenek véletlenek, és mindenből okulhatunk, akkor ilyen helyzetekre gondolok.
Tanult a két srác erősen. És nem olyan egyszerű dolgot, hogy a székkel ne játsszanak...nem, nem.
Emberséget arról, hogy a tetteinkért hogyan tudunk felelősséget vállalni, hogy egy bocsánatkérés mekkora feloldozást adhat, hogy mennyire jó megbocsátani- arról, hogy ezek a dolgok közelebb hozhatnak egymáshoz két embert.
Nekem is van még egy bocsánatkérésem, ami túl régóta nyomja a lelkemet.
Azt hiszem, ideje túllenni rajta.
