Ez most egy olyan kis "anyás" történet.
Arról, hogy milyen mélyen épül be az emberbe az életének minden perce, a gyerekkora, az Édesanyja...
Mikor fősulis voltam, egyszer egy háztartási boltban mászkáltam, és a kezembe akadt egy picike rózsaszín dobozos kézkrém. Kicsavartam, mert persze én mindig mindent megfogok, megszagolok, megnézek.
Beleszimatoltam a tubusba, és valami olyan különleges érzés járt át, hogy ezt elmondani sem lehet...
Álltam ott a 30 forintos olcsó kis krémmel, és szívtam magamba az illatát. Közben emlékszerű érzések zubogtak föl bennem.
Láttam a régi házunkat abban a csendes kis utcában, a nappalinkat, éreztem a karos fotelek puhaságát, Anyukám hálványkék (vagy lila) pongyolájának a selymét, a teraszról beszűrődő fényben láttam Nagyapám profilját a vasárnapi ebédeken, láttam a jégszobrot, amit Apám faragott az ablak alá, és ami ott térdelt egészen márciusig.
Csodás volt...semmi megfogható dolog, csak képek, és az érzés: gyerekként biztonságban lenni.
Gyerekként biztonságban érezni magad egészen más, mint felnőttként.
A gyerek még csak illatokból, hangokból, érintésekből rakja össze a maga biztonságát, beszélni nem tud róla.
Nincsenek szavai rá, de az érzés örökre beleivódik.
Elég egy kicsi krém, amit Anyukád kent magára akkor régen, mikor minden elkezdődött. Nos, ennyi elég, hogy ezeket az érzéseket felszínre hozza, és újra szembesítsen velük.
Azzal, hogy mennyire jó is volt akkor, mikor még szinte alig voltál.
