Van ám még nekem is ilyen sünis mesém régről.
Mamámnak ez az egyik kedvenc története.
Szóval mikor annyi idős lehettem, mint most Picike, egyszer mamámékkal kimentem a tanyára (ez az a titokzatos, kúriaszerű hely, amiről már írtam).
Ők dolgoztak a földeken természetesen, én pedig szórakoztattam magam, egészen addig, amíg el nem untam az egészet. Egy darabig nyafogtam, hogy menjünk már haza, végül kijelentettem, hogy én már tovább nem maradok, csao és viszlát, én balra el.
Jól van, kislány, itt a kulcs, indulj, ha ezt akarod.
Mama könnyedén mondta ezt, hisz jó 6 km- re voltunk a falutól, gondolta, pár száz méter után úgyis megriadok vagy elfáradok és jövök majd vissza.
De én nem ám....:-)
Bizonyosan megbántam százszor közben, de nem viseltem volna azt a szégyent, hogy feladom. Meg aztán jó kis kihívás volt, alkalom az egyedüllétre, próbatétel, miegyéb.
Úgyhogy róttam az utat, szorítottam a kulcsot.
Jó sok idő múlva találtam egy sünit.
Mit tegyek, mit tegyek? Kibújtam a pólómból, abba fogtam bele és vittem magammal. De szúrt így is rettentően, így a következő tanyába bementem, hogy segítséget kérjek. Szépen elmondtam, mi a gondom, kaptam is egy papírdobozt, és mentem tovább.
Már kis híján bent voltam a faluban, mikor mamáék piros hátú trabantját meghallottam mögöttem brummogni. Emlékszem, nagyon csalódott voltam, mert tényleg úgy terveztem, hogy mire ők megjönnek, én már otthon lógatom a lábamat. :-(
Hazavittük a sünit és a papa elmesélte, hogy cukros tejjel lehet megszelídíteni az ilyen szúrós kis komákat. Adtunk is neki, de persze odébbált azért.
Ezt a történetet a Rabi néni (akikhez bementem) még sok- sok év múlva is mesélte mindenfelé....kérdezte mamámat: Mi van azzal a kékszemű kislánnyal, aki úgy szorította a sünijét ott a homokban?
Hogy mennyire szeretem én azt a makacs, nagyszemű lányt!
Szívesen eldumáltam volna vele, ha annak idején találkozunk.
