Amikor én vásárolok, akkor vagy beszorul a cipősarkam a lábtisztítóba, vagy elcsúszok a kövön, vagy leborul a szalagról valami üveges, folyékony, törékeny izé (ahogy ezekről már többször is beszámoltam).
Ha ezek közül egyik sem, akkor...akkor...hát akkor egyszerűen beborulok a dinnyéskartonba...
Basszus- ahogy mr. Darcy mondá legott- ilyet még nem láttam. Hogy valaki lábbal fölfelé vegyen dinnyét...hát ilyet még nem láttam.
De már megint nem tehetek róla.
Vagy tehetek róla, hogy a karton, amiben tárolják, a mellemig ér?
És hogy már csak az alján figyelnek gyümölcsök elérhetetlen mélységben?
És hogy a fejem nehezebb, mint az alsótestem? (a sok észtől bizonyosan) Lehúzott, na!
Belezúgtam a ládába, közben megtörtem a karton szélét némi ropogással, zörgéssel kísérve. Erősen kalimpáltam a lábammal, így hamarosan sikerült visszakerülni a rendes "kerékvágásba", majd- ahogy szoktam- megráztam magam, és mintha mi se történt volna, elegánsan továbbhaladtam.
Ahogy Hofi mondaná: Nem én voltam, láttátok!
Nem tudom...egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mi mindent tudok még produkálni csak úgy "neménvoltam" módjára.
De élvezem, komolyan mondom. Annyira jókat röhögök utána mindig...nagyon jókat.
Na ja. Majd egyszer elmesélek néhány sztorit szingli koromból...Azok voltak csak a szép idők! Lezárt biciklivel elindulni, harisnyába betűrt szoknyában mulatozni, arra hazamenni, hogy a macskád egy egész délelőttön át üvöltve hívta a kandúrokat az erkélykorláton állva, tél közepén lemaradni a buszodról félúton, majd stoppal beérni és leordítani a sofőr fejét a pályaudvaron, egy hónappal később pedig a szomszédjába költözni, kigyulladni egy koncerten úgy, hogy észre sem veszed, csak mikor már oltanak....na igen... Sokat konszolidálódtam az elmúlt években. Egy ilyen dinnyés beborulásnál már csak szelíden rebegtetem a pilláimat.