Mr. Darcyt külföldre hívják dolgozni.
Mindig hívják.
Ez azért van, mert még régebben kint töltött két évet. Mondhatni, letette a névjegyét. Most aztán bent forog a köztudatban a neve, és ha úgy adódik, hát hívják.
Én viszont már nem nagyon akarom. Félek. Akkor négy éve, mikor kiment, nem féltem. Hittem abban, hogy nem lehet baj, minden okés lesz, mert aki dolgozik, azt megfizetik. Legalább ott.
Aztán persze mindenki tett el a pénzéből, nekünk meg felkopott az állunk. Iszonyú csalódás volt az a két év.
Most barát hívja, kezességet vállal, pozíciót kínál ... most úgy tűnik, működne. Én viszont már nem bízom az ilyesmiben. Egyszerűen elment a bátorságom.
Viszont látom, hogy őt vonzza a lehetőség, és persze itt nem nagyon látja a jövőt. A munkahelye labilis és teljesen inkorrekt - egyáltalán nem az látszik, hogy a főnök hosszú távon gondolkodna.
Nem vagyok túl lelkes, de erőszakos sem. Ő sem kényszeríti rám az akaratát, hát én hogyan követelőzzek. És abban sem vagyok biztos, hogy ha maradna, az jobb lenne. Az az igazság, hogy fogalmam sincs, mi lenne jó.
Ez nem igaz. Tudom, mi lenne jó.


Az lenne jó, ha nem kellene ilyeneken gondolkodni. Nem kellene tartani a jövőtől.
A szüleim mindig azt mesélik, hogy mikor ők voltak fiatalok, akkor biztos tudatuk volt arról, hogy ha elvégzik az iskolát, akkor lesz munkájuk, lesz majd biztos lakásuk is. Így vagy úgy, de élni tudnak majd. Nem volt akkor szegénység, de nem volt gazdagság sem. Jó, persze, az egy másik rendszer volt, ami már bizonyította, hogy nem működőképes, nem is azért szokott eszembe jutni, hogy példálózzak vele. Azért inkább, mert nem ismerem ezt az érzést és borzasztóan kíváncsi lennék rá.



Kíváncsi lennék, milyen az, amikor tudod, vagy legalábbis sejted, mit hoz a jövő. Nyugodt vagy a gyerekeid felől, mert biztos lehetsz abban, hogy ha te megteszel mindent, akkor biztonságban lesznek. Azt is tudod, hogy ha tanulnak, akkor azt majd valahol értékelni fogják nekik.
Én ezt az érzést nem ismerem.