Már számtalanszor meséltem a négy tyúkomról. Merthogy vannak nekem olyanok (illetve már plusz három csibe is, akik a tojásokból keltek ki).
Szóval élnek ők itt boldogan, férfi nélkül. Nem igaz. Nem boldogok. Hiányzik nekik a patriarcha, aki vigyáz rájuk, törődik velük.
A biológia szerint ilyenkor az szokott történni, hogy egy közülük elkezd dominánssá válni. Először a teste nő meg, azután vezetgeti a többieket, és a dolog vége az, hogy... nem. Nem az, amire bárki először gondolna. Nem fog soha péniszt (van ilyen? Kakaspénisz van vajon?) növeszteni, "csak" a kukorékolásig fejleszti fel magát.
Ez különös, ritka és érdekes jelenség.
Ez történik most nálunk. A tyúkom megerősödött, a taraja nagyobb lett, és délután szólt Nagyfiam, hogy hallotta kukorékolni is.
Mr. Darcy azzal jött ma haza, hogy a kakastyúkot le kell vágni, a néphagyomány szerint ugyanis az effajta átalakulás közeli halált jelez a családban.
Tulajdonképpen nem meglepő a párhuzam. Átalakulás ez is, az is. Egy a gond itt. Bár nem mondom, de folyton a halálra gondolok. Olyan, mintha itt lihegne állandóan a nyakamba. Nem biztos, hogy az enyém, de itt van közel már hónapok óta. Érzem őt, csak azt nem, hogy kihez jött. Ettől lesz azután rémisztő és nyomasztó az egész. Ettől a lihegéstől.

 Nem akarom, hogy gondoljak rá, mégis mindig erre gondolok.
Azt hiszem, reggel megélezem a kést.