Ideje lenne most már komolyan Feldmár Andrást olvasnom, mert bármit látok tőle, szívemből szól. Itt van mindjárt egy nagyon jó:

"Tehát akkor mi a bátorság, hogy ha a félelem nélküliség nincs? ... a nagy baj az, amikor az ember fél félni. És elkezdünk elkerülni olyan helyzeteket, ahol el tudjuk képzelni, hogy esetleg félni fogunk. Az nagyon beszűkíti az életünket.
 ... az a bátorság, hogy az ember azt csinálja, amit akar, attól függetlenül, hogy mennyire fél. Tehát a félelem tulajdonképpen olyan lesz, mint az időjárás: hogy ha meg akarlak látogatni, akkor nem foglak fölhívni, hogy hát akkor most nem jövök, mert esik az eső. Akkor inkább esernyővel foglak, igen, esernyőt fogok venni, és akkor is meglátogatlak, ha esik az eső.
Tehát abban a pillanatban, amikor a félelem az ember döntéseibe, elhatározásaiba beleszól, attól a pillanattól kezdve beszűkül az ember élete."

Én gyakran félek, mégis azt gondolják, vakmerő vagyok. De éppen mindig azt látom, azt érzem, hogy ha engedek a félelmeimnek, akkor esélyem van egy nagyon biztonságos életre, ami valójában csendes vegetáció.
A mondás: aki mer, az nyer, nagyon igaz. Mert amikor éppen nem nyerünk, hanem veszítünk és elbukunk, akkor is megnyerjük a "felállás" nevezetű bónusz játékot. Felállni  egy bukás után a legjobb, ami történhet velünk. Ahogyan összegyűjtjük a szilánkokat, amik maradnak belőlünk, és apródonként összerakjuk, az sziszifuszi, aprólékos munka. Viszont mire túl vagyunk rajta, egy kicsit változunk. Nem minden darabka kerül ugyanis oda, ahol előtte volt.
Félni a bukástól, és mégis kockáztatni, számomra feltételezi azt a tartást, hogy valaki bízik abban, hogy újra és újra képes lesz összerakni magát. Szembe mer majd nézni a tévedéssel, a sikertelenséggel, lesz ereje keresgélni a darabokat, és haladni tovább az úton.
Ilyenformán a félelem segít megismerni a határainkat. Azt gondolom, a legnagyobb bátorság lepaktálni vele, és a magunk javára fordítani. Nem hagyni, hogy beszűküljön az életünk, hanem fogni egy csinos kis ernyőt, és elindulni.