Van ez a lelkész itt nálunk. Illetve inkább az ő felesége. Egy tiszta arcú, hamuszín hajú, ápolt, mosolygós nő az ő felesége. Nincs az arcán egyetlen ránc sem. Különben is megfigyeltem, hogy a mély hittel élő embereknek mindig símább a bőre, mint a többieké. Szóval van a lelkész asszonyunk. Nem tudom egyszerűen megérteni, hogyan tud mindig annyira derűs lenni. Kedves és mosolyog. Törődik veled akkor is, ha nem jársz templomba. Időnként megszólít az utcán, és érdeklődik a család felől, a gyerekekről. Mosolyog rád, belenéz a szemedbe, figyeli minden szavad... úgy érzed, hogy szeretnéd minden gondolatod elmondani neki.

Hogyan tud ennyire fáradhatatlanul jó lenni? Mihez kezd az indulataival, vagy a rossz érzéseivel? Ha valaki nem szimpatikus neki, azzal vajon mit kezd? És egyáltalán: mi mozgatja az ilyen embereket? Isten mozgatja? Valós ez a tisztaság, vagy magukra húzták? Honnét van ennyi türelem és odafigyelés bennük? Ilyesmikre gondolok, amíg a PLUSZ parkolójában mesélek neki a kételyeimről, a gyerekkel kapcsolatos bizonytalanságaimról, a jó dolgokról, amik történnek velem. Aztán befordulok a polcok közé, és az jut eszembe: mekkora hülye vagyok! Mi köze egy vadidegennek ezekhez a dolgokhoz? Minek beszélem meg vele? Hát ki ő nekem? Nem tudom... nem idegen, az egyszer biztos.