Úgy néz ki, anyósomat talán ma kiengedik a kórházból.
Gyakran gondolok arra, vajon milyen lehet úgy élni, hogy tudja valaki, hogy már hót ziher, tuti biztos, hogy nincs hátra tíz év? Tudja, mert tud számolni, és tudja, hogy lehetetlen, hogy több legyen még. Vagy már úgy számol: max. 5 év. Minek kell abba még beleférni? Persze, van, akinél már semminek, de mégis... csak úgy gondolkodom, hogy milyen lehet. És mi van akkor, ha már tíz éve is azt gondolta, hogy max. 5 év? Az élet meg állandóan átveri, és ráhúz neki még. Pedig ő már ezerszer átgondolta, felkészült, kiszámolta, és még mindig itt van. Az vajon milyen lehet?
Van az a mese, mikor az öregasszony folyton átveri a halált, hogy ne vigye el, aztán meg elbújik előle. Végül annyira megijeszti a kaszást, hogy az örökre otthagyja, és az idők végezetéig élhet. Mikor gyerek voltam, mindig azt gondoltam: bolond vénasszony, minek vacakol annyit? Ha menni kell, hát menni kell. Jobb túlesni rajta. Sokkal rosszabb, ahogy az időt húzza, furfangot eszel ki, bújkál... hisz az élete már egyébről nem szól, mint a halál elől menekülésről.
Apósom három éve vegetál. Eszik, iszik, nézi a tévét. Nincsenek gondolatai. Már néha mondja, hogy szeretne végezni itt. Vele kapcsolatban pedig arra szoktam gondolni, hogy mivel világ életében iszonyatosan félt meghalni, azért kapja ezeket az éveket, hogy legyen ideje felkészülni.
És a mama? Ő ma jön ki a kórházból.