Hajnalban keltem. Megcsináltam egy körmöt, aztán végigrohantam pár helyet a csizmákkal, majd be Kecskemétre dolgozni. 2 körül haza Okoskáért, aztán felvettem Nagyfiamat, és mentem szakkört tartani. Már délután négy volt, mikor bedobtam a gyerkőcöket a kocsiba, és kimentünk az erdőnkbe gombalesre. Mostanra már csendesedik a világ körülöttem.
Eközben egész álló nap, amíg ezer dolgot csináltam, egyetlen dal szólt a fejemben. Áthallottam a rádió zenéjén, a gyerekek zsivaján, a saját hangomon. Itt szólt bennem:

Discover The Beatles!

Valamikor '87- ben, a gimiben kapott az osztályunk egy nagy rakás kottát. Spirituálék voltak, és a Michelle, valamint a Yesterday kórusra átdolgozva. Mi pedig összeültünk, és megtanultuk. Nem volt nagy kunszt- zeneibe jártunk. Aztán elindultunk a dalokkal. Fesztiválokra vittük, nyertünk is... annyira ritka volt akkoriban, hogy valakik ilyet énekelnek. Mindenki a népdalokat, Kodályt, a mozgalmi nótákat fújta- mi teljesen újszerűek voltunk. 
Emlékszem, egyszer osztálykiránduláson egy templomban énekeltük el őket. Ó, nagy ég! Még most is beleborzongok. Többször volt olyan, hogy abban a pillanatban, ahogy megszólalt a kórusunk (az osztályunk), elöntötte a szemem a könny, és kirázott a hideg. Ilyenkor néha átlép az ember egy másik dimenzióba. Együtt van a többiekkel, és varázsol- része a varázslatnak.
A Michelle mindig elszorította a torkomat.
Hm. Vannak ilyen emlékeim.
Amikor benne van az ember valamiben, szinte soha nem érzi, mennyit tesz hozzá az a dolog, amit éppen csinál. Mindig csak utólag látjuk ezt. Nekem a zene, a tíz év hegedülés sokat jelent. Nem lettem zenész, de a hegedűm kinyitogatott olyan kapukat, amik nem biztos, hogy ezek nélkül az élmények nélkül valaha is kinyíltak volna. És azt hiszem, akkor is sokkal sivárabb lennék most, ha ezt a dalt nem énekelhettem volna el egy templomban.