Tehát megvolt a családlátogatás. Jó volt, na... Jó volt, mert nem is volt annyira vészes, mint amire számítottam. Többedszer azt éreztem, hogy az ember minden kritikát könnyebben fogad a gyerekéről, ha azt érzi, hogy szeretik azt a kölyköt.  Még akkor is, ha egy feledékeny, hebrencs, pofázós, örökmozgó zsivány kutya. Ahogy M. néni mondja mindig: rossz, mint a kutyaszar, de imádni kell. Ha mindig van egy sztori, amit ő, a tanerő akar elmesélni, mert a gyerek ezt mondta, meg azt mondta, és még akkor is emlékszik, ha egy héttel ezelőtt történt, akkor nyilvánvaló, hogy fontos neki, és figyel rá.


Nincs baj Okoskával, és ami van, az is inkább aggodalommal tölti el őket. Mióta hittanos, folyton Istennel foglalkozik, ezzel párhuzamosan pedig a halállal, gyilkolással. Nem értik a tanító nénik, hogy miért, és féltik, nehogy valami rejtett feszültség, fájdalom legyen mögötte. Ja, és ráadásul tikkel is.
Most eljöttek, megkérdezték, itthon rendben vannak- e a dolgok. Megbeszéltük, hogy a TV nagyobb részt beköltözik a hálóba. Megpróbáljuk minimálisra csökkenteni az ő nézését. Ezt én javasoltam, mivel pár éve a több hónapos tévétlenség remek változásokat hozott az életünkbe. Most ilyet próbálunk. Együttműködök velük, mert szeretik a fiamat. Ez nagy ajándék. Picikénél éppen ez hiányzik nekem. Elmondják az óvónők, milyen bajaik vannak vele, vigyem szakemberhez, blablabla, de nem érzem a hangjukon, hogy szeretnék, vagy legalább ismernék. Azt érzem csak, hogy ő egy probléma. Ilyenkor pedig megmakacsolom magam, és nem fogadom el, amit felhoznak "ellene". Arra gondolok, hogy lássák már azt is, mennyire édes, értelmes, meséljenek róla kedves dolgokat... győzzenek meg, hogy fontos nekik a gyerek. Ha majd így lesz, akkor elhiszem, hogy érte aggódnak, nem pedig a saját kényelmüket féltik.
Így megy ez a szülőknél. Még a legádázabb gyerek anyja is arra a kis fényre vágyik a másik ember szemében, amiből kiolvashatja, hogy az ő gyereke egy szeretnivaló ördögfióka.