Mindig felbosszant, mikor olyan nők alkotnak véleményt más nőkrőlrólam, akik azt képzelik, hogy nőiségük mércéje a házuk portalansága, a fejben hordott receptjeik gyűjteménye és a gyermekük pelenkájának márkája. Úgy képzelik, hogy ők hibátlanok, mindig tudják a tutit, ráadásul a jeggyűrűvel valami megmásíthatatlan hatalmi pozíciót is kaptak, ami feljogosítja őket arra, hogy hímnemű párjuknak minden intelligenciát nélkülözve ellenőrizzék a telefonját, sőt hivatottak arra is, hogy minden gondolatát a kezükben tartsák ennek a másik embernek.
Azt gondolják, hogy belekényszeríthetik a velük egy fedél alatt élőt kényelmetlen helyzetekbe, meghatározhatják, hogy kikkel és milyen mértékű kapcsolatot tartson fent. Közben ezek a nők általában nem veszik észre, hogy az illető talán már nem is boldog, feszeng, nyűglődik, majd szép lassan nevetségessé és szánalmassá válik.
Igen, tudom, csak azt lehet uralni, aki alkalmas rá, hogy uralkodjanak fölötte. Ez azonban nem jogosít fel senkit arra, hogy ezt meg is tegye a másikkal. Magam is megtapasztaltam ezt a kapott hatalmat, mikor láthatatlan módon elnyomtam mr. Darcyt, pedig nem is akartam, egyszerűen a habitusunkból adódóan kialakultak köztünk ezek a viszonyok szinte észrevétlenül.
Ma már próbálok ügyelni, hogy ne a véleményemet kényszerítsem rá, hanem őt kényszerítsem, hogy vállalja, amit gondol. Ne akarjon megfelelni nekem minden áron, mert az nekem nem felel meg. Az nekem nem elég. Aki mindig hozzám idomul, az nekem túl kevés. Szabad ember mellett akarok élni.
De olykor por van itt, leég a rizs, kilyukad a zokni... néhasokszor nagyon vacak feleség vagyok, nem éppen feddhetetlen, szeleburdi, blablabla. Teljesen joggal tiltja tőlemtőlünk a sógoromat a felesége, hisz veszélyes tanok működnek itt mifelénk, jobb is, ha nem találkozik velünk soha többé.
Pont.
