Szülői értekezletek vannak mostanában. Ma éppen Nagyfiamnál voltam.
A tanítónője azt szeretné, ha tavasszal elmennének a gyerekek erdei iskolába. Remek, szépséges, okosodós, amilyenek ezek lenni szoktak, viszont nem kevés pénz... nagyon nem kevés.
Felhozta ma a témát, és hát volt lelkesedés, fejlehajtott hallgatás, kapkodó pillantások (mit reagálnak a többiek?), és volt egyetlen, hangos "nem". Egyetlen "nem" nagyon határozottan, elszántan, megmásíthatatlanul.
Márti, ő mondta a nemet.
Márti 4 gyereket nevel egyedül. Tavaly valahogy így ősszel öngyilkos lett a férje. Kiszállt, elhagyta őket- az én mércém szerint gyáván és sunyi módon, előre nem jelezve, csak hirtelen a nyakukba zúdítva a halott testét.
A tanárnő azt mondta, megoldja a kirándulást, van alapítvány, bármi... aztán a szülőtársak is beszálltak, hogy mindenképpen segítünk, ő csak engedje el a gyereket. Ő meg csak azt mondta:
- Köszönöm, kedvesek vagytok, de ez nem ilyen egyszerű. Nem fogadhatom el.
Aztán elment, mert mennie kellett. Persze, 4 gyerek várta, és már fél 7 felé járt az idő.
Először azt gondoltam, milyen méltósággal és nyíltan viseli a szegénységét; kimondja, felvállalja, ez van, nem megy. Szegény vagyok.
De a gyerek miatt miért nem fogadja el a segítséget? Már színházba sem jött a kicsi, nem tud a közösséggel együtt lenni, kimarad az élményekből- ezt gondolná az ember. Aztán eszembe jutott, hogy neki azért máshogy sem megy ez. Mert ha a többinek még egy csokoládét sem tud adni, akkor ezt az egyet hogyan is engedhetné ilyen szuper kirándulásra? Kimarad hát ő is, mert a szegénység ezt követeli. Az igazságosság ezt követeli. Dehát milyen igazság ez?
Nagyon szívfacsaró volt az egész helyzet. Ültünk ott leforrázva, és rosszul érezve magunkat azért, mert így vagy úgy, ha nehezen is, de nem kell nemet mondanunk, és képtelenek vagyunk megérteni, hogy van akkora szegénység, mikor a segítséget is vissza kell utasítani.
