9- kor értünk haza az éves jótékonysági gáláról, amit pénzgyűjtés okán rendezett az iskola. Osztályok, tanárok készültek rövid effektekkel, hogy szórakoztassák a nagyérdeműt, mi meg tapsoltunk ész nélkül, ahogy az apró, és kevésbé apró csemeték toporogtak a színpadon, így számot adva róla, mekkora fejlődésen mentek át az elmúlt egy évben.
Teljesen abszurdnak tartottam, hogy ha mindezeket a produkciókat egy felnőtt társaságtól láttuk volna, már fél órával kezdés után kiürült volna a terem, de itt lelkesen meredtünk előre, és ámuldoztunk, hogy ez csodás és remek, nincs is ennél jobb talán.

 

Próbáltam megfogalmazni, mitől lehet ez, hogy az ember így elgyöngül, ha gyereket lát ilyen helyzetben? Hiszen mindenki gyerekből van... én is gyerekből lettem, aztán most mégsem tapsol senki.
Azt utáltam legjobban, hogy mikor Okoska kiballagott a többiekkel, és zavartan pislogott a reflektorokon túlra, akkor veszett karlendítésekkel ugráltam a helyemen, hogy lássa, ott vagyunk, érezzük és látjuk őt, sőt már bőgök is, pedig nem csinál ő semmi különöset, sőt még a szöveget is alig tudja. Nem tudják a többiek sem, tök mindegy, a zene viszi őket, elég billegni, meg a macival ütemre kalimpálni. Elég ez hozzá, hogy katarzist éljünk át.
Hol van hát a kritikai szemlélet??? Miért nem érdekel, hogy nem úgy megy, nem úgy állnak, nem jó a térkitöltés, kinéznek a helyzetből, nincs színpadi jelenlét?
Végül nem tudtam mással magyarázni ezt a fura, kritika nélküli lelkesedést, csak valami olyasmivel, hogy nem is a produkciónak örülünk itt valójában. Annál többnek. A kis tétova szemüket nézve úgy érzi az ember, hogy bennük ott van még minden. Minden remény arra, hogy nagy dolgokat tegyenek, jók legyenek, okosak. Előttük van minden, amin mi már túl vagyunk. Ha nézel egy gyereket, arra gondolsz, mi lesz majd belőle. Lesz majd szerelmes, alkot majd szép dolgokat, talán művész lesz, híres kutató, és talán, talán boldog. Legfőképpen boldog.
A jövőre gondolunk, meg arra, hogy lám- lám, itt botorkál ez a gyerek, és én még emlékszem arra, mikor a pocakomat bökdöste; most volt az, nem olyan rég. Most pedig a színpadon mókázik, nahát, micsoda tehetség, képes volt felnőni akkorára, hogy akárhogy húzná össze magát, már semmiképpen nem tudna elférni bennem. Bennem, aki szintén tehetséges vagyok, hisz életre hívtam egy ilyen csodás kis lényt az édes pofikájával, aki majd jó lesz, okos, festeni és táncolni fog, na meg felfedezni a rák ellenszerét.
Tapsolunk, bőgünk, örülünk nekik. Alig várjuk, hogy lejöjjenek onnan föntről, és megölelhessük őket.

Vettünk még tombolát is, nyertünk talpas poharat és teáscsészét kis állványra fellógatva. Remek, törhetek nyugodtan, itt az utánpótlás.