Doris naplója

Mikor 11 órakor felhívtam azt a számot, még elképzelhetetlennek tűnt, hogy néhány óra múlva már nem fogok dohányozni. Ültem a kocsiban, forgott a gyomrom a füsttől, és eszembe jutott, hogy már karácsony előtt is akartam. Már annyira elég belőle. Minden reggelt ezzel kezdek, minden estét ezzel zárok. Azt kérdezte, mikor jó nekem. Mindegy... Minél hamarabb. Amíg meg nem gondolom magam.
Délutánra beszéltük meg, szakkör utánra.
Lesegítette a kabátom, és egy finoman berendezett szobába vezetett. A falon grafikák, kandalló, óriási házimozi, PC, laptop. Kényelmes fotel, oda üljek, ő felcsatol rám mindent.


Azt mondta, ne beszélgessünk, figyeljek magamra. Szeretnék zenét, ha lehet- azt kértem. Milyet? Nem tudom, jazzt... vagy mindegy. A tévén kapcsolt valamit. Valamit a hetvenes évekből, aztán Prince- t, de nem esett jól egyik sem. Feszült voltam, zsibbadt a kezem, túl voltam pörögve a szakkör miatt. Jó volt, rengeteget nevettünk, meg nem is ettem, nagyon rosszul voltam, azt éreztem, jó lenne lazítani. Egy hangversenyre kapcsolt. Egy nő énekelt operát, kristályos hangja volt, mögötte a zenekar muzsikált. Lassan elengedtem magam. Gyönyörű hang, megnyugvás. Elképzeltem az életem, ahogy ezután lesz. Ha sikerül. Nem éreztem semmi felszabadítót, semmi megváltót. Nem lesz olyan sohasem. Ez nem így működik. Sosincs vége, csak egyetlen nap, amin túl vagyok. Most próbálom éppen hetedszer...