Doris naplója

És így megálltam az autópálya belső sávjában, és nyomtam a dudát, mint egy őrült. Közben lépésben haladtam előre, ezzel fékezve a mögöttem levőket, és ordibáltam kifelé az üvegen: Menjél már innét el! Hülye vagy? Hülyék vagytok! Takarodjatok innét, mert meghaltok, őrültek! Nem áll meg senki! Nem áll meg senki, ha nem mentek innét!
Nyomtam tehát a dudát, és araszolgattam lassan. Aztán azt vettem észre, hogy egyre többen leszünk, akik lassítanak, dudálgatnak, és finoman próbálják lefelé terelgetni az útról a két loncsos, elhanyagolt kutyát. Semmi tolakodás, semmi gázfröccs. Az állatok megzavarodva futkostak. Már nem tudták, hol kezdődik, és hol a vége az útnak. Merről jöttek, merre mennek? Ugatták a semmit, a kocsikat, rohangáltak a sávok közt, az autók kerekei közt. Mi, EMBEREK pedig vártunk türelmesen, hogy valahogy megtalálják a jó irányt. Hisz ennyi jóság belefér a napunkba.
Aztán a kutyák elmentek, és a sor meglódult.

Én hiszek abban, hogy végződhetnek jól a dolgok, csak valaki(k)nek el kell kezdeni tenni érte... Mások mindig másra várnak. Egyedül nem mernek jók lenni.
Mindenki viszont nem várhat!
Ha én ott lettem volna a buszon, akkor biztos szólok, kiabálok, vagy telefonálok, de inkább jól megrugdosom a szarházikat. És akkor biztos valaki jött volna még. Ha meg nem, legfeljebb megvernek engem is. Az sem rosszabb, mint egy életen át emlékezni rá, hogy nem mertem megtenni, amit helyesnek gondoltam.