Szülői értekezleten voltam egy számomra ismeretlen iskolában. Jó nevű iskola. Néhány hete még arról álmodoztam, milyen jó lenne, ha az én gyerekem is ide járhatna. Művésztanárok, személyiségfejlesztés, zene... Elképzeltem, hogy felvennék a grafikusokhoz, s értő kezek tanítanák a vonalvezetésre.
Komolytalan álmodozás. Tőlünk megközelíthetetlen az iskola.
Tegnap viszont ott voltam, hogy bemutassam a kirándulásainkat. Egy hatodik osztályba vezettek be, s míg a szülők a tanárnővel beszélgettek, én leültem, és hallgattam őket:

- Hát, nem tudom... Vannak módszerek... Az én időmben legalábbis voltak még. Valahogy nekem az iskola elsősorban a tanulásról szól, és az, hogy a gyerekem nem tud egyszerűen figyelni, mert egyesek... na jó, két- három gyerek tönkreteszik a tanítást, ezt nem tartom normálisnak.
- Én megértem a felháborodásukat, de azért ne általánosítsunk ennyire! Én azt gondolom, hogy erről nem mindig... nem teljesen... nem minden esetben az a gyerek tehet. Nem ő a hibás, hogy ilyen lett. És lehet kezelni. Minden gyereket lehet kezelni.
- De már utálnak ide bejönni a tanárok. Hallotta a lányom, mikor a tanárnőt sajnálta a kollégája, hogy ide kell bejönnie.
- Én nem utálok bejönni. Én tudok velük bánni. Ha olyan kedve van például a R-nek, ha ő is akarja, akkor kenyérre lehet kenni. Bármit megcsinál nekem. De ha már eleve úgy jön be hozzájuk valaki, hogy na, úristen, már megint ide, akkor ők is dacosak lesznek.
- Jó, de én hadd ne sajnáljam már ezeket a gyerekeket! Az enyém mindennap úgy jön haza, hogy belerúgnak, fellökik, a lábára lépnek. Hadd ne sajnáljam már azt, aki ezt megteszi!
- Na azért itt álljunk már meg. Azt ugye nem gondolja senki, hogy az iskola teszi agresszívvá a gyerekeket. Hiszen itt, tőlünk semmi olyat nem látnak, amitől agresszívvá válhatnak. De a szülők nem is sejtik, hogy mit hoz ki a gyerekekből maga a gyerektársadalom. Hisz otthon nem olyan... egyedül nem olyan... az enyém nem olyan- ezt gondolják legtöbben. Miért is lenne olyan?... Kivel is lenne otthon agresszív?
Én azt látom, hogy sok gyerek magára van hagyva. Ellenőrizetlenül nézik a tévét például... és annyira... annyira "éhesek". Csináltunk egy felmérést náluk a szeretetről. Arról, hogy mit tartanak a szeretet kifejezési eszközeinek. Elsősorban az érintést említették, azután rögtön az értékesen együtt töltött időt. Azt, amikor ténylegesen velük vannak a szülők. Tudják, mit hiányolnak legjobban ezek a gyerekek? Az érintést. Mindegyiküknek az hiányzik. És az idő, amit csak rájuk fordítunk. Ez azért jelent valamit. Ezen azért érdemes mindenkinek, mindannyiunknak elgondolkodni, mielőtt ítélkezünk.

A tanárnő alig a vállamig ér, vékony, kissé görbe háta van. Barna szoknya, egyszerű barna kötött pulóver, lapos talpú cipő. A haja is egyszerűen levágva. Első ránézésre azt hinnénk, "megeszik" a szülők, "megeszik" a gyerekek is, ha olyan kedvük van, de a hangja meglepően mély és erős. Egyre erősebb és határozottabb. Leginkább akkor, mikor olyan gyerek védelmében áll ki, aki valószínűleg megkeseríti a mindennapjait, de akinek a szülei most sincsenek itt, hogy felvállalják.
Majd ő. Ő majd kiáll mellette és megvédi. Hisz gyerek az is, még ha rossz is, ha nehéz szeretni, akkor is. Ő is vágyik rá, hogy megérintsék és törődjenek vele. Hogy szóljon valaki a védelmében. Hát majd ő megteszi.