Kész. Elolvastam. Úgy lett, ahogy gondoltam. Nem tudtam letenni, pedig nem nagyon volt jó olvasni.
Vagy mégis jó volt.
Nem voltam biztos abban, mikor elkezdtem, hogy akarom tudni, milyenek voltak Mészöly Miklós utolsó hetei. Azt sem akartam tudni, milyen volt, mikor méltóságát vesztve a földön feküdt leesve a székekről. Vagy mikor P.A. rohant haza hozzá a lapos biciklit tolva, felbukva a térdig érő homokban.
Nem tudom, akarom- e tudni ezeket a dolgokat. Biztos jó az, ha egy író végóráit végigélhetem egy könyvbe temetkezve? Nem elég, ha csak azt ismerem, amit leírt valaha?

Nekem elég, mégis jó volt olvasni a könyvet. P.A. gondolatai miatt volt jó olvasni, és persze M.M. gondolatai miatt is. Például gondolataikat a szerelemről. Kökény kisasszonyról, aki egész életében várta, hogy megcsípje a Dér. Úgy képzelte, az lesz majd csak az igazi nagy szerelem. Aztán egy napon eljött hozzá Sas úrfi, s ő- a kisasszony-  rögtön "tudta", hogy nem lehet ő más, csakis a Dér. El is ment vele a felhők közé, bár az a világ távol áll tőle, élhetetlen és idegen neki. A kisasszony mégis szerette Sas úrfit. Annyira, annyira rég vágyta már a szeretést, annyira készült rá, és olyan jó volt most érezni végre, hogy meg sem látta, valójában kivel találkozott.
A szerelem illúzió. Hogy kibe szeretünk bele, a legritkábban előre kiszámítható. Megszeretünk valakit, azután megismerjük a világát. Ha megismerjük. De lehet, hogy csak szeleteket látunk a másik emberből. A többit pedig hozzáképzeljük, s azt hisszük, ismerjük, és szeretjük őt.
Mikor M. halála után P.A. a férfi holmijait rendezgette, egyszer azt írta a naplójába: "...még mindig érnek meglepetések, ki mellett is éltem ötvenhárom évet...". Írja ezt úgy, hogy az egész életét M. szeretésével töltötte. Vagyis annak a béklyójában, amit ő szerelemnek nevez. Én nem nevezném annak. Nekem az inkább szolgálat, önfeladás, de semmiképp nem szerelem. Persze a szerelem is- mint minden érzés- szubjektív. Vannak rá szavak, amikkel meghatározzuk, de hogy az egyén hogyan éli meg, mit érez, ezt csakis ő tudhatja. Keressük a teljességet, a másik felünket, a feloldódást a másik emberben. Dehát hogyan is találhatnánk teljességet, hisz csak arról tudunk bizonyosat, amit mi magunk érzünk. A másik "fél" az ott van a másik embernél, azt ő tudja, ő érzi, én legfeljebb csak elképzelni tudom.
Polcz Alaine egyszerűen, szépen fogalmaz. Sok szenvedést megélt maga is, sokhoz pedig asszisztált. A szenvedés jó, mert megerősít, megokosít. Benne lenni nem jó, de mindenképp könnyebb, ha közben arra gondolunk, akár többek is lehetünk általa... Majd egyszer, ha túlleszünk rajta.
Sok dologban tudok azonosulni a könyvvel, kivéve a leglényegesebb gondolatokat és érzéseket, amiket ő megélt, amik szerint élt. Azokat tisztelni és csodálni tudom, megérteni kevésbé.