Doris naplója

Nahát. Ez itt az irodám. Ez a gépem, amelynek a billentyűi még nem szoktak hozzá a kezemhez, ezért folyton javításokat kell eszközölnöm, mivel nehezen nyomódnak le a helyükre. Most főképp, mert picit belemorzsáltam a Jó reggelt szeletemmel. Gondoltál már arra, hogy vajon miért lehetetlenség olyan Jó reggeltet venni, ami nincs összetörve? Szóval most kirázom a morzsákat, és folytatom...
Egyedül vagyok, és ez kissé lehangol. Itt előttem látható egy akvárium igen szép halakkal. Közülük az egyik féloldalasan lebeg a vízben. Folyton olyan érzésem van, hogy a haldoklik, de lassan megnyugszom felőle, hisz augusztus óta így mászkál, tehát nyilvánvaló, hogy ez a mozgás az egyéniségének része. A mellettem lévő lakásban lakik egy spániel, aki minden neszre eszeveszett csaholásba kezd. Atibi szerint azért, mert soha nem viszik ki, amiben lehet valami, mert még én sem láttam ezt a lényt. Ellenben a gazdái a minap kenyérrel verekedtek a bejárat előtt. Alattunk egy idős, fakóvörös nő senyved, gondosan púderozva, szemöldöke csíkra szedve. Néhol kedves, néhol bután bámulja a semmit. Vagy a cipőmet. Mióta tudja, hogy ide tartozom, leginkább a cipőmet figyeli. Gyűlöli a cipőket. Ha moccanunk idefent, ütemesen kopog a radiátorcsöveken, pedig már jó ideje lecserélem a kopogóst egy puha masnisra, ha itt vagyok, de hiába. Látja a liftben a sarkakat, s fejben hallja a hangokat. Felettünk nem kopognak, ott már nem élnek emberek. Felettünk az ég- szédítő magasság. Itt bent telefonok, számítógépek, nyüzsgés, dolgozás. Mellettem kutya, alattam egy öregasszony, mindketten beleőrülve a panelvilág fullasztó börtönébe.