Mikor utoljára tanítottam, volt egy kislány a csoportomban.
Egérszínű haja volt, egérszínű szeme volt. Picike, törékeny keze, hegyes orra, hibátlan, síma bőre. Állandóan nyüzsgött, fecsegett, teli volt szeretettel, de nagyon könnyen megbántódott.....akárhogy vesszük, nagyon szerettem.
Nagyon...

Az anyja egy óriási, hangos, ostoba, mosdatlan és iszonyúan erőszakos nő volt.
A tanárok menekültek előle, ha bejött az iskolába, mert nem lehetett szabadulni tőle. Fontoskodott, okoskodott, felülbírált mindenkit (engem is), és szemmel láthatóan félelemben tartotta a kislányt.
Emesének hívták a gyereket.
2 órát gyalogoltak minden reggel és minden délután, hogy bejussanak a suliba, aztán hazajussanak, így hát Emese gyakran nagyon fáradt volt.

Ma találkoztam valakivel, aki mellékesen megemlítette, hogy valamikor februárban derült ki, hogy a kislányt rendszeresen verte az anyja szíjjal, bottal, hurkásra, véresre.
Végül elvették tőle és most valahol nevelőszülőknél van. Pedig a kishugát imádta...és szerintem az anyját is...Valahogy úgy szerette, ahogy van, éppen olyan félelmetesnek. Most meg ott él valahol idegenek közt, ahol persze jobb helye van, de mégis...igazság ez? Dehogy az.

EAG (Extra Aljas Gebasz) ez a javából.