Nagyon régen olvastam Esterházy Pétertől, hogy "akik nekünk adták teljes bizalmukat, azt hiszik, ezzel jogot formálnak a miénkre. Ez tévedés: ajándékokkal nem szerez jogot az ember". Ez jutott eszembe, mikor végre megbeszéltük, hogy egy önző állat vagyok. Eltiprok másokat, vagy éppen figyelmen kívül hagyom őket, mert mondjuk egyes szám első személyben fogalmazok bizonyos helyzetekben. Azt mondom, ha érdekel benneteket ez a kirándulás, akkor érdeklődjetek nálam. Nem nálunk, vagy nála, hanem nálam. Pedig állítólag köztünk azért más a nexus... Mert mi már sírtunk együtt. Gondolkodom: Nem, én nem emlékszem, hogy sírtam volna, vagy ha igen, akkor sírás lett volna az másképp is, szóval biztos nem volt akkora jelentősége, csak egyszerűen sírnom kellett. De persze ezt te nem tudhatod, hogy nálam a sírás nem a bizalom mélységét jellemzi. Ha te sírtál, az meg a te mélységed, és örülök, ha jólesett megnyílni, ez nem nekem volt ajándék, hanem neked. Nem én kértem a bizalmat, hanem te fektetted belém, mert szükséged volt valakire, aki meghallgat. Nahát. Ráadásul most is itt vagyok, a fodrász már nem fog elvállalni, annyit kések. Eljöttem, mert segítséget kértél, mellékesen pedig közlöd, hogy érzéketlen vagyok, és eltiprok másokat, mert nem figyelek a személyes névmásokra.
Tehát akkor sikerült ezt megbeszélni, illetve az van, ami mindig is: Te elmondtad, amit akartál, én meg megtartottam magamnak, amit gondolok. Azt például, hogy eleve én szóltam, hogy van ez a munka. Nem is lenne ez neked, ha én hallgatok önös érdekből, ha nem látok mást, csak egyes szám első személyt, akkor bizony neked ez nem lenne. De mindegy ez is, nem mondom, mert nem akarok végeláthatatlan vitába keveredni, vár a fodrász, és dolgozni is mennem kell, örülök, hogy megkönnyebbültél most, hogy iderendeltél, és lebunkóztál teljesen baráti alapon (jó, nem pont így, de ez a lényege).
Ez bizonyosan el fogja mélyíteni a kapcsolatunkat.