Nézzük hát, ki is A., akit kiemeltem a napló számos alakja közül? Akit annyira vártam a 24.születésnapomon, és akkora fájdalmat okozott, hogy végül nem jött el? Lehetett volna válogatni másik szereplőket. Volt még néhány fiú, srác, férfi, akiket szerettem, örültem nekik, vagy éppen haragudtam rájuk.
A. más volt. A kapcsolatom vele más volt...
Ő egy olyan fiú volt, aki zenész szeretett volna lenni. Valójában sosem volt az. Ő csak zenélt. „Zenész"- nek lenni életforma. Szabad gondolkodást, könnyedséget, föld fölött lebegést feltételez. Egy szívből zenész sokat időzik a hangok közt, az érzések közt, színes belső világa van. Így képzeljük legalábbis. A. zenélt, vonzotta ez a világ, ki akarta venni belőle azt, ami jó, de emellett két lábbal állt a földön. Valójában focista volt. Átvitten, és igazából is. Ha a talaj megmozdult alatta, máris kapaszkodót keresett. Emiatt elég furcsa volt együtt lenni vele...
Első végén találkoztunk. Akkor ő már hallott rólam, és mint utóbb kiderült, tervezte, hogy így vagy úgy, de a közelembe férkőzik. Naggyon jól adta a „zenészt”. Nagyon szabad volt, nagyon sokfelé nézett, nagyon könnyed volt… ááá, elcsavarta a fejemet alaposan. Egál volt. Ő éppen annyira vonzódott hozzám első perctől. Mire kiderült, hogy a világaink valójában száz helyen ütköznek, már nemigen bírtunk elszakadni egymástól. Éjszakákon át vitáztunk, beszélgettünk, és mindketten élveztük ezt. Aztán belefáradtunk, hagytuk a csudába az egészet. Sose beszéltünk arról, hogy mi „együtt járunk”, vagy ilyesmi. Nem mászkáltunk kézen fogva, nem híreszteltük, hogy egy pár vagyunk. Mert nem is voltunk. Volt neki is barátnője olykor. Nekem is voltak kapcsolataim. Szerettem is azokat a fiúkat. Aztán ha találkoztunk, akkor mindez „ment a levesbe”. Akkor muszáj volt beszélgetni, incselkedni újra és újra. Volt, hogy elszökött, és velem jött haza. Reggel ment, én meg nem kérdeztem, hogy jössz- e még. Abszurdum, tisztára. Aztán megint ott volt. Végül belefáradtam ebbe.
Mikor elköltöztem, nem hagytam meg neki a címem. Ő járt utána, aztán egyszer váratlanul levelet kaptam tőle. Utána kezdődött az a telefonálósdi, levelezősdi, eljövök- nem jövök játék, amit a napló is említ. Ez majd egy éven át tartott. Néha azt gondolta, felad mindent, és ide költözik, de igazán soha nem gondolta komolyan. A realitása tiltakozott egy ilyen lépés ellen. Olyat csak egy „zenész” mert volna megtenni. Egy „focista” mérlegel: mit kaphatok, mit veszíthetek. Ő pedig mérlegelt. És hát egy vibráló, leginkább intellektuális kapcsolat éppen úgy tartogathat rosszat is, mint jót. Veszélyes alapozni rá.
Annyira szépen lett vége. A napló tanúsága szerint még őszig húzódott (erre tisztán emlékszem is). Telefonált, én telefonáltam, volt, hogy éjjel hívott, volt, hogy napközben, aztán kora ősszel eljött két napra. Mindenről beszéltünk. Akkor elmondta, hogy százszor átgondolta, mi legyen. Szíve szerint költözne (pedig soha nem hívtam, épp úgy, ahogy ő se mondta előtte egy évvel, hogy ne költözzek), de nem mer. Nem mer mindent elölről kezdeni egy idegen helyen. Ez neki nem megy. A talaj megingott, ő pedig kapaszkodott. És én nagyvonalúan azt mondtam: Ahogy érzed. A te életed. Én élek nélküled is, ha kell.
Egy picit azért kiszakadt a szívem, de túléltem. Még mosolyogtam is hozzá. És nem kértem, nem könyörögtem, mert ha fél maradni, akkor úgysincs értelme. Hogy bennem nem bízott, vagy magában, az sem érdekelt. Együtt aludtunk, aztán másnap délelőtt egy nagy sárga busz elvitte az életemből.
Annyiféle kapcsolatom volt! Éppen csak olyan nem, amilyenről minden lány álmodik. Nem volt soha egy kézen fogva sétálós, vattacukor szopogatós szerelem az életemben.
Valahol, valami boldogságügyi ombudsmannál panaszt kellene tennem. Valahogy így szólna a beadványom: Vádolom az Életet, mert megtagadta tőlem a biztonságos, nyugodt szerelem lehetőségét.
