Hálás vagyok a jósorsomnak, hogy olyan lényekkel találkozhatok evilági életemben, mint amilyennel ma is.
Éppen nemrég írtam egy közel 15 éves madaras történetről, és most tessék, megismétlődik ugyanaz. Majdnem ugyanaz. A különbség annyi, hogy ma széncinegét mentettem, és velem volt két fiam is.
Taramm, az iroda előtti üveges lépcsőházba volt beszorulva a kicsike. Ütötte- verte magát az ablakokon egészen addig, míg én a fekete poncsómmal fölé nem tornyosultam, és le nem terítettem. Húúú, de dühös és ijedt volt! Nézett erősen, aztán igyekezett halálra csípni. A fiúk bevizsgálták, majd kinyitottuk az ablakot, hogy útjára engedjük.

Kinyújtottam a kezemet ott a 9. emeleten, ő meg ült az ujjam hegyén, és nézelődött. Ült, és nézelődött.  Benne a nagy szabadságban, és nem mozdult semerre.
Helló, mehetsz! Indulj már! Atibi meg mondja erre, hogy dobjam el, majd akkor repül. Dehogy repül! Legfeljebb zuhan. Na de nézd csak! A szeme beteg. Behúzom a kezem, és tényleg, a jobb szeme mintha nem úgy működne... Fel van püffedve. Ezt bizony beverte.
Akkor kerestünk egy papírdobozt azzal, hogy hazahozzuk, és megvárjuk, amíg gyógyul kicsit. Később meg eszembe jutott, hogy az nem jó, mert az ilyen madarat nem biztos, hogy lehet kalitkában tartani. Mi lesz, ha nem eszik és meghal? Így aztán ült ott egy órácskát, azután kivittük a Vadasparkba. Aláírtam az Odaadási elismervényt, biztosítottak róla, hogy gondját viselik, beletépett a gondozó ujjába, én pedig csodás lelki békével búcsút intettem neki a láthatatlan tündérszárnyaimmal.
Most pedig boldog vagyok, hogy a fiúk láthatták, hogy milyen egy ilyen csodalény (imádom a madarakat), és azt is, hogy mit lehet tenni, ha bajba kerül. Külön köszönet érte, hogy életemben már másodszor kerülhettem ilyen helyzetbe, holott akár az is megtörténhetne velem, hogy soha nem történik ilyen velem.