Rohanok reggel. Késésben vagyok persze. A vendégem egy idős úr- még múlt héten bejelentkezett pedikűrre. Picikét viszem, így talán elkerülhető a balhé itthon. A nagyok jól meglesznek, Bobinak berakjuk a munkalapját, rajzfüzetét, és egy tollat- ezzel kihúzza néhány óráig.
A vendéget beültetem az áztatóba, én addig pakolok befelé az autóból. Mire a két kört megjárom, ők már beszélgetnek. Bobi rajzolja a bácsit:
- Hány éves vagy?, Szereted- e az ovit?- ilyesféle kérdések. A gyerek cincogva válaszolgat (Na igen. Idegenekkel mindig visszafogott).
A kép elkészül: nagyfejű, szemüveges, pálcalábú lény figyel a papíron, óriási kezekkel (mindig hosszú ujjakat és nagy kezeket rajzol).
- Nahát, ez gyönyörű! Nagyon ügyes fiúcska vagy te, kiskomám. Tudnál- e még valamit rajzolni nekem?
Én már dolgozom, ők pedig alkotnak. Elkészül az itthoni bunker képe, egy hajó, ami félig már elment, egy titkos szekrény. Közben pedig mesél a "nagyapa":
- Nekem is van 7 unokám. Dehát ők már nagyok. 16 éves a legkisebb. Azért mindig jönnek hozzánk. Olyankor a nagymama süt- főz, azt se tudja, hogyan tegyen a kedvükre.
Most ketten töltik itt a szünidőt, de azért tegnap is összefutottak mind a heten... De hogy mennyit voltak nálunk kiskorukban! Rengeteget kirándultunk együtt. Volt, hogy elbicikliztünk Szentgyörgyig, az pedig jó 15 kilóméter. Vittünk pokrócot, vajas kenyereket, ott ettünk, aztán tekertünk tovább. Estefelé értünk haza. A nagymama meg idegeskedett, hogy jaj, az ebéd meg kimaradt!... hehe... nem kellett minekünk ott semmi.
Na, kész a hajó? Mutasd csak! Ó, ez meseszép! Ez itt a zászlója, ugye? Megfoghatom a kezed? - megfogja mindkét kezét a gyereknek, és a hüvelykjét végigsimítja a tenyerén- Milyen puha a kis kezed! Nagyon régen fogtam már kisgyerek kezét. Tudod, az én gyerekeim már felnőttek. A képedet elvihetem? Megmutatom a Marika néninek, hogy milyennek rajzoltál. Elhiszed, hogy nagyon fog örülni neki?
A lapot összehajtja, elteszi a tárcájába.
Nagyapám jut eszembe. Látom a huncut szemét a Zuk visszapillantójában. Én hátul ülök, az aratóknak visszük ki az ebédet a határba. Vagyok úgy tíz éves. A Zuk 50- nel száguld az erdők alatt. Az edények csörömpölnek, én pedig akkorákat pattanok az ülésen, hogy a fejemet beverem az autó mennyezetébe.
Visítok a boldogságtól.
