Sokat gondolkodom mostanában a saját koromon, az öregedésen. Barátkozom a szarkalábakkal, a festék alól kivillanó ősz hajszálakkal. Azt mondom, nem zavar. Azt mondom, az évek többet adnak, mint amennyit elvesznek, mégis fáj néha a szépség elmúlása, és az, hogy lassan- és már talán ebben a pillanatban is- visszafelé pergetem az időt.
"Tűnődöm rajta, hát valóban, az ember negyven év felett felelős az arcáért? De mikor kezdődik ez a felelősség? Sokkal hamarabb. Már fiatalon. Milyen érzelmeid vannak, mit akarsz, min tűnődsz, hogy nézel másokra, a mosolyod igaz- e, vagy nem? Van benned igazi tűnődés, keresés? Az egész belsőd lassan kiül az arcodra.
Sokszor gondolok rá, hogy Anyácskám is, ha mosolygott, akármilyen öregen, mindig valami nagyon kedves tűnt föl az arcán. Most jöttem rá, hogy miért van az, hogy egyik- másik öreget szeretik az emberek, a fiatalok, a másikat meg nem. Mert az arcára kiül, hogy milyen ember./ Polcz Alaine/
Ps: Nem szeretem az idézetek minden cél nélküli halmozását, azt viszont nagyon is, mikor megfogok és leemelek a polcról egy könyvet látszólag találomra, aztán beleolvasva a kérdéseimre kapok válaszokat.
Néha olyan, mintha a könyv választana ki engem...
