Judy és Eddy afrikai futóegerek. Öcséméktől kaptuk őket úgy fél napja kábé. Éppen jókor jöttek, mert mióta mr. Darcy egy papuccsal agyonütötte a mezei egerünket a vécében, kezdett hiányérzetem lenni. Szegényke a tél elől költözött be a házba, és már annyira hozzánk volt szokva, hogy az sem zavarta, mikor húst kloffoltam 2 méterre tőle. Erre mr. D. ül a vécén, és agyonveri a papucsával. Bahh!
Szóval most kettő van megint, ők már akváriumban. Előtúrtunk egy pszichopata állatoknak való tekerőt, ami szisztematikájában erősen hajaz gyermekkorom játszótéri forgó- hordó játékára, csak éppen ebbe bele kell mászni, és rohanni ész nélkül, míg a karika forog a láb alatt. Ez a játék a degunké volt, aki úgy két éve eltűnt a falban.
Az egereket kitettük az ebédlőasztal közepére, és körbeültük. Néztük őket, tápláltuk mogyoróval, napraforgóval, körtével, almával. Közben eszembe jutott, hogy van egy csiga formájú, radiátorra szerelhető párologtató edényünk, ami remek ház lehet nekik. Gyors előkotortam, és betettem hozzájuk. A genetikai ösztönkódok azonnal működésbe léptek! Judy ujjongva mászta meg a kuckót, azután beköltözött. Be és ki, és be és ki... ah, micsoda boldogság! Van házunk, otthonunk, jaj, megyek, takarítok, pakolok! Eddyben ezzel egy időben dolgozni kezdtek a férfias vonások: futok, rohanok. Befutok a kerékbe, alagutat ások alatta, élelmet keresek, elásom, kiásom. Hazamegyek:
- Hé, asszony, engedj be!
- Hol voltál idáig? Ilyenkor kell hazajönni? Menj csak vissza oda, ahol eddig voltál! Nesze, itt vannak a magjaid, kidobálom mindet, vidd, ahova akarod! Ebbe a házba részegen, büdösen nem jössz be!
Muhaha... azért megbékéltek, megosztoztak! Reggel már együtt futottak a karikában, a csigaház pedig keményre be volt tömve forgáccsal, magokkal, papírszeletekkel.
Halálosan jó szórakozás hasalni előttük, és nézegetni őket. Nyugtatja az idegeket. Néha megkocogtatjuk az üveget, akkor odarohannak megnézni, vagy belógatjuk a kezünket, ők pedig megszimatolgatják. Nagyon helyesek ilyenkor. Meg mindenkor nagyon helyesek. Az eszeveszett kapkodásukkal, az értelmetlen, fontoskodó futkosásukkal emlékeztetnek egy náluk állítólag magasabb rendű fajra, amelynek bizonyos példányai bamba vigyorral figyelik őket, gondolván, hogy saját ténykedésük és kapkodásuk bizonyosan fontosabb a világegyetem szempontjából, mint ezeké a hosszúfarkúaké.