Mikor gyerek voltam, az üzletekben elég kicsi volt a kínálat mindenféle édességekből. Nem is emlékszem túl sokra. Talán a Sport szelet, a zizi cukor, a golyó rágó... nem jut sokkal több eszembe. Ja, a téli fagyit ki ne hagyjam!
A kedvencem a Góliát szelet volt. Ostyalapok kakaókrémmel, csokis bevonattal; ma is kapni ilyet százféle kiadásban...
Nahát. Mikor a mamáéknál nyaraltam, akkor szinte naponta kaptam egy Góliátot, Nagyapám pedig elmesélte hozzá Dávid és Góliát történetét. Sokkal egyszerűbben persze, mint ahogy azóta ismerem... nagyjából annyi volt, hogy régi- régi harcosok küzdöttek egymással, és az elnyomók fölénybe kerültek. Akkor aztán kiállítottak egy óriási, rettenetes katonát, és azt parancsolták, hogy álljon ki ellene valaki a jók közül. Kilépett egy vékonyka legény (ő volt Dávid), fogta a parittyáját, célzott, és úgy eltalálta a gonoszrettentőt, hogy az holtan esett össze. Így mentette meg a társait és a népét.
Ahogy a papa mesélte, én egy szinte kisfiút láttam, aki csúzlival áll a dromedár előtt. Néz föl rá, a nap elvakítja, ő pedig összehúzza a szemét, és lő.
Lőtt újra és újra minden este, amíg én majszoltam a csokimat. Nagyapám nem nagyon értette, miért kell folyton elmondania, hogy hogyan lehet képes egy icike- picike ember is nagy dolgokra, hogyan győzheti le a veszélyeket még akkor is, ha senki a világon nem bízik benne, talán még ő sem magában. Rejtezik azonban benne pont elég fondorlat, találékonyság, nagyszerűség, amit senki nem lát, de ami hőssé teszi őt.
Manapság ( évek óta) gyakran veszek magamnak Balaton szeletet. Ha kimerülök, ha szomorú vagyok vagy tehetetlen, csüggedt, akkor a kosárba becsusszan egy kis erőt adó csemege. Éppen olyan az íze, a roppanása, mint a régi Góliátnak. Éppen pont olyan nagyszerű.