Hideg van rettentően. Ennek egyenes hozadéka, hogy jég is van- végre, végre! Tegnap kint voltunk a "tavon" a fiúkkal. Tónak kevéssé nevezhető, nagyméretű pocsolya van nálunk, amiből lehetne csodás pihenőparkot készíteni, ha lenne rá kapacitás és komoly akarat. Így csak egy náddal benőtt puruttya tócsa. Viszont télen, ha befagy, remek játszótér. Szóval kimentünk, és korcsolyáztam is sok év után újra.
Na, a korcsolyám... Annak is van története.
Úgy kezdődik, hogy mikor gyerek voltam, mindig néztem a műkorcsolya Eb- t, Vb- t, mindent. Nézte az egész család, mivel a 70- es években az még egy átlagosnál remekebb műsornak számított a tévében. Én meg- a kicsi, nagyravágyó Dorisbaba- zokniban csúszkáltam a parkettán, és elképzeltem, hogy csodás tüllruhában siklok, pörgök, repülök a jégen. A legszebb sportnak gondoltam. Aztán nagyobb lettem, és mondtam néha otthon, hogy szeretnék korizni. Annyira szeretnék egy korcsolyát, hogy nagyon. De sose kaptam. Mindig volt valami kifogás, terelés. Nem lett korcsolyám.
Mikor negyedikes voltam a gimiben, egyszer suli után kimentem a fekete piacra, és ott találtam egy vadonatúj, hófehér koricipőt. Pont olyat, amilyen a jégtáncosoknak volt. Éppen méret volt, éppen nálam volt a megtakarított pénzem, éppen, éppen... Megvettem, és boldogan vittem haza. Mutattam Anyának, és akkor nagyon megdöbbentem. Merthogy nagyon dühös lett, amiért ilyen "hülyeségre" költöttem a pénzem. Azt mondta, majd halálra fogom zúzni magam, és szétloccsantom a fejemet. Nos, akkor jöttem rá, hogy valójában azért lett ez így, hogy nem kaptam soha, mert ettől félt. Ettől, hogy a béna, épp csak négyes tesis, túl puha, túl hosszúra nyúlt Doris majd takar egy óriásit a jégen, ő pedig nem lesz ott, hogy összekaparja. Tanulságos eset volt nekem arra nézve, hogy az emberek sokszor nem azt mondják, amit valójában gondolnak.
Azért én még akkor télen felrángattam magamra a cipőket, és kimentem a gimi jegére. Kimentem, felálltam, és siklottam. Csak így, egyszerűen. Azóta megtanultam mindenféle variációkat, nem vagyok persze egy Regőczy Kriszta, de nyomom azért nem szégyenteljesen. Ugyanazzal a fehér, 20 éves korcsolyával.
Most pedig megígértem a fiúknak, hogy hét végére valami módon szerzek nekik egy- egy hasonlót, sütök lángost, főzünk teát, és kiköltözünk a tóra, hogy egyenként megtanítsam őket, mert csodás, repülős, könnyed világ van ott az élek hátán, és szeretném, ha éreznék ők is.
Ps: Én is féltem a fiúkat, csak épp nem a jégtől. Azt hiszem, attól a naptól kezdve, mikor az első nagymotor beköltözik az életünkbe, többé nem alszom majd nyugodtan. Na igen. Minden anyának vannak félelmei.
