Mikor tegnap kint voltunk a jégen, nekem végig az járt a fejemben, hogy milyen kár, hogy nincs ez a tó ápolva és kihasználva. Mert nyaranta milyen jó lenne, ha sétálhatnánk a partján, vagy üldögélhetnénk az árnyas fák alatt, ilyenkor pedig szólna valami jó zene, árulnák a forralt bort és a zsíros kenyeret. Akkor a kisvárosnak az örömét is érezhetnénk, nem csak a hátrányait. Este beszéltem Atibivel, és fel is hoztam neki, hogy talán lehetne itt ilyen jeges rendezvényt csinálni, valami nem éppen fagyos hangulatú bohóckodást. Neki sajnos víziszonya van, ezért nem annyira lelkesedett, helyette megkért, hogy inkább egy tavaszi fesztivált csináljak ide, mihozzánk. Ha lehet, akkor víz nélkül. Hát jó, ez sem rossz. Ejtettem a jeges témát.

Erre ma kimegyünk délután, és csodák csodája: szép arcú fiatalok egy pult mögül adják a zenét, a zsíros deszkát és a forralt bort. Igazi népi kezdeményezés azért, hogy jobban érezzük magunkat.
Mi, EMBEREK.
Mi, városlakók.
Ahogy ezt megláttam, igazi melegség és biztonságérzet öntött el. Szerettem akkor ezt a várost. Otthon éreztem magam benne, ahogy általában nem szoktam, bár már több, mint tíz éve élek itt. Jó volt odainteni embereknek, megállni pár szóra, fújkálni együtt a borunkat, fenéken csúszva látni az ismerősöket.
Ilyenkor az ember összetartozik a többiekkel... örül, hogy mókázhat ugyanazon a tavon, ahol ők is. Mind élvezzük külön- külön, ettől mégis együtt vagyunk. Nehéz megfogalmazni, miért pont egy ilyen napon érzi magát az ember otthon valahol, de a fene egye meg! Mindig az ilyen apróságoktól érezzük magunkat otthon valahol. Nem óriási, jelentőségteljes dolgok, hanem sok vékony szálacska sző minket a saját életünkbe.