Tegnap olvastam egy nagyon szép történetet, amiről nekem is eszembe jutott az én hasonló mesém.
Mikor még nagyon kicsi voltam, akkor a papám egyszer talált a mezőn két őzgidát. A mamájuk meghalt, vagy eltűnt, ők pedig árván maradtak a fészekben. Hozzánk kerültek, és anyáék nevelték őket. Cumisüvegből etették a két gidát, aztán a kert jó kétharmadát lekerítették nekik, és ott éltek csodás harmóniában.
Ott a kertben, és természetesen a házban is. Szabad bejárásuk volt hozzánk. Ha kedvük szottyant, bekopogtak a csinos patácskájukon, körülnéztek a lakásban, kaptak csemegét, vagy éppen vettek maguknak, amit találtak. Karácsonykor például leették a fáról a szaloncukrot. Úgy csomagolták ki az ügyes kis szájukkal, hogy a fa meg sem rezdült. Ha eszembe jutott, répát vittem nekik, s a kezemből ették ki. Anya még ma is szokta emlegetni, hogy nincs a világon tisztább és finomabb lehellet, mint amit az őzek arcához bújva érezhetsz.
Egyszer szörnyű tragédia történt, mert a kapu nyitva maradt, ők pedig kiszöktek. Futottunk utánuk, hívtuk őket, aztán szomorkodtunk, hogy elvesztek végleg. De a kaput azért nyitva hagytuk, és nem sok idő múlva szépen visszaóvakodtak a biztonságos otthonukba. Fiú és lány: Jozsó és Janka.
Ahogy telt az idő, Jozsó helyes kis agancsot növesztett a fejére. Egyre kevésbé volt már barátságos. Feszült volt, ideges, míg egy napon váratlanul megtámadta Apát. Hátulról rohant neki, hogy megküzdjenek, Apa pedig egy vasvillával tartotta vissza, majd hanyatt- homlok menekült ki a kertből.
Jozsó felnőtt. Elfelejtette a cumisüveget, a szaloncukrot, az édes répát. Mindent elfelejtett, helyette pedig a sokezer éves tanítás jutott eszébe. Az, amit nem is ő tanult. Az, amit minden őse tanult: Az őznek az erdőben a helye, az ember pedig ellenség.
Néhány nap múlva elvitték őket. Valahová. Szeretném hinni, hogy valami rezervátumba, ahol még éltek néhány évet. Szeretném hinni, hogy nem ették meg őket.
Szeretnék erre az egészre kristálytisztán emlékezni. A répára, az illatukra, a mézes pillantásukra, a szőrük puhaságára. Olyan jó lenne, ha mindezt fel tudnám idézni, de valami miatt csak arra emlékszem, ahogy az esti félhomályban az utca végén állok, hívom Jankát, aki rám néz, majd elfordítja a fejét, és nekilódul a mezőnek. Erre emlékszem, és a teherautóra, amivel örökre elvitték őket...
