Péntek 13. Nem érdekel amúgy, a rádióból tudom meg ezt is reggel. Sebestyén Balázsék elemzik, hogy vajon létezik- e olyan, hogy szerencsétlen nap. Balázs azt mondja, rezgések vannak. Igen, igen, ezt már milliószor hallottam, és valahol tudom- hiszem is, hogy így van. Amit gondolsz, azt vonzod magadhoz. Ha rosszakat gondolsz, irigységet, csalást, bizalmatlanságot, sikertelenséget, akkor alacsony a rezgésed, és akkor csak alacsony rezgésű dolgokat tudsz előidézni: irígységet, megcsalatást, bánatot, sikertelenséget.
Balázs nagyon jól mondja. Annyira világos, logikus, ahogy levezeti... Rezegni kell, ennyi az egész. Magas frekvenciájú rezgés kell, és nem lehet semmi baj. Beállítom a visszapillantót, hogy lássam magam. Egy jó kis mosoly kellene, de sajna már napok óta inkább sírni vágyom. Fáradt vagyok, a sírás pihentet, de nincs alkalom, mert vagy sminkem van, vagy nem vagyok egyedül.
Nem igaz, hogy fél órám nincs bőgni, hogy kicsit lemosdassam magam, és tudjak rezegni azután!
A fejemben címek járnak, olyan embereké, akiknek anyagot küldtem az elmúlt napokban. F. Tímea a Baár- Madas Gimnáziumból. Egy nő, aki soha nem elérhető telefonon, nyilván valami megszállott pedagógus, aki még a szünetet is az osztályban tölti. A titkárnő nagyon kedves itt, nagy baj nem lesz a Baár- Madasban. Az iskolatitkár modorából mindig tudom, mire számítsak. Ő a lenyomata az egész intézmény hangulatának- ezt már kitapasztaltam. A segítőkészségét jó előjelnek tekintem a későbbi együttműködésre. Tímeával.
Most ülök az autóban, M.G., akihez jöttem, órán van, éppen 45 percet kell várnom, hogy találkozzunk. Itt várok, mi a fenét csináljak? Néhány hete még sorban szívtam volna a cigiket, most nincs kedvem. Ah, milyen jó, hogy P.A.- t nem vettem ki a táskámból! Úgy van benne, ahogy a könyvtárban becsúsztattam. Milyen jó most ez, néhány fejezet belefér az időmbe, amíg aztán rohanhatok tovább. Csendes utca, nem zavar semmi, elmerülök az öregségben, mire feleszmélek, már indulnom kell. Az utolsó bekezdés, amit még elolvasok:

"Azt írja Einstein, hogy minden dicséret rontja a személyiséget. Egyféleképpen lehet védekezni, munkával. Nem vagyok Einstein, de engem is ront a dicséret. Sokat küszködöm vele. Egyszer találkoztam egy tanárnővel a Baár- Madasból, aki azt mondta, hogy valóságos Polcz Alaine- kultusz van a gimnáziumban. Jó, ezt úgy kell érteni, hogy élet- halál kultusz. De nyilván, ahogy ezt én közvetítem."

Gyorsan elteszem a könyvet, szaladok fel az emeletre, közben azon gondolkodom, valahonnét ismerem ezt a Baár- Madast. Valahol már hallottam, vagy láttam. Vagy voltam ott? Nem kapcsolódik össze F. Tímea és Polcz Alaine neve. Nincs fél óra különbség, hogy megfordultak a fejemben, de annyira távoli egymástól a két ember, hogy most mégsem "találkoznak".Vagy talán mégsem annyira távoliak? Valahol bennem kapcsolódnak össze a sárgára meszelt fal mellett egy pillanattal azelőtt, hogy meglátom G- t, és odalépek hozzá, hogy köszöntsem. Akkor villan át a fejemen, hogy a megoldás ott lapul valahol a táskámban, a feljegyzéseim közt kipipálva. Egy ismeretlen iskola, amely most vált jóbaráttá.
G. magas, vékony, ugyanaz az embertípus, mint Doris, csak hát szebb fiatalabb, és csinosabb. Most rezgőbb is. Vidáman invitál be az osztályba, ledúrja a székéről a táskáját, holmiját, leültet. Tegeződünk, pedig fogalma sincs, mit akarok. Él ez a nő, de olyan intenzíven, hogy egy mosolyával elhessenti a könyvbe temetkezett, mélázós hangulatomat. Üdítő mellette ülni. Finom, energikus rezgés árad belőle. Később a kapuig kísér, s szinte kilök a köszönésével: Ébredj! Élj!
Nekilódulok a havas utcának, a cipőm keményen kopog a járdán. Mintha meg akarnám előzni magam, a testem előredől, az arcom fúrom bele a jövőbe. Ha nem sietek eléggé, talán orra is bukok. Kocogok az üres utcán, a sálam lobog utánam a jeges szélben...