Az előbb szarkákat láttam a teraszról.
Erről eszembe jut egy régi történet. Úgy 20 éve lehetett.

Öcsém egy tavaszon kifosztott egy szarkafészket. 3 fiókát hozott haza.
Etettük őket, törődtünk velük.
Szépen növögettek, de a háromból kettővel történt valami. Nyilván nem volt megfelelő a táplálék, és a csontjaik nem jól fejlődtek, mert egy idő után nem tudtak lábra állni.
Ültek egész nap a "fészekben", ordítottak torkuk szakadtából.

Hosszú ideig néztem a kínlódásukat.
Facsarta a szívemet a sajnálat, de láttam, semmit nem tehetek.
Egy napon elegem lett.
Szépen fogtam a baltát, és levágtam a fejüket.
Nagyon sírtam. Sokáig. De megtenném ma is.
Jobb a halál, mint a szenvedés.

Az EGY viszont felnőtt szépen. Szabadon röpködött a kertben, ha pedig kiléptünk valami csemegével, a kezünkre röppent...nézett az okos kis szemével, ugrált a kerti asztalon- óóó, mennyire édes volt!
Aztán egy napon a kert végében megjelent egy másik szarka. Ő nem mert közel jönni, hanem hívta magához a miénket.
Ő pedig odareppent, majd vissza.
Így ment ez napokig, de mindig messzebb és messzebb csalogatta őt a párja.
 
Hm. Nem volt könnyű helyzetben.
A fincsi falatok, a gondoskodás, a biztonság, a megszokott hangunk egy ideig még legyőzték benne a szabadság utáni vágyat.

Aztán elment végleg.
Oda, ahová való.