Picikének ma van az 5. születésnapja.

Délután ünnepeljük, de az oviba vinni kellett sütit, és egy valamilyen kis írást arról, hogy hogyan vártam, hogyan született.  Azt ott felolvassák, aztán a fotójával kiteszik a falra- így ünneplik őt.
Írtam itt hajnalban. Nehezen indult, de aztán meglódultak bennem az érzések, és annyira bőgtem is, ahogy minden előjött, ami akkor volt.
Építkeztünk azon a nyáron. Mr. Darcy küszködött a munkásokkal, én meg jártam a bankokat, hivatalokat a nagy hasammal, cipeltem magammal a másfél éves Okoskát, és az alig 5 éves Nagyfiamat. Volt, hogy elaludtak az autóban, míg én harcoltam az ügyintézőkkel. Ezer fokos nyár volt, kinyitottam az ajtókat, és az üvegtáblán át lestem, ki ne rabolják közben a kocsit.
A félig kész házban laktunk, kőművesek, villanyszerelők mászkáltak az életünkben, elárasztottak minket a legyek, és ha jött néha egy nyári zápor, ömlött be a víz a cseréptelen tetőn át. Sírva töröltem a padlót, és könyörögtem Istennek, hogy így vagy úgy, de legyen már vége, mert nem biztos, hogy végig tudom csinálni.
Iszonyat volt.
Aztán őszre rendeződött minden, így maradt egy- két hónapom, hogy Picikével is törődjek, és felkészítsem az itteni életére.
Úgy született, ahogy azt egy intelligens gyerek teszi.
Még fél órával az akció előtt is énekeltem a meleg tus alatt, aztán felmentem a szülőasztalra, ő pedig két fájás után sírás, nyafogás nélkül ott volt a lábamnál. Kedvesen, szelíden. Csak nézett rám az óriási kék szemeivel, és az volt bennük: Meglásd, minden jó lesz. Jóbarátok leszünk mi ketten.

A mai napig a legbújósabb mindannyiuk közül.
Ölel, puszil, símogat.
Úgy fúrja be magát a karjaimba, mintha át akarna jutni rajtam, és újra eggyé válni velem.