A medvék meg bekaphatják.
Egyszerűen hideg van, jeges szél fúj, és ezt már most utálom.
A kertben kibújtak már a tulipánok...sok- sok tulipán.
Eszembe jut ilyenkor mindig egy régi történet még fősulis koromból.
Ahol éltem akkoriban, volt néhány park a városban.
Tulipános parkok.
Tavasszal, mikor nyíltak a virágok, gyakran kijártam, odaguggoltam melléjük, és néztem őket.
A legszebb virágok.
Imádom az egyszerűségüket, a bársonyos kis szirmukat, és ahogy állnak a vékony szárukon büszkén, egyszerűen, elegánsan.
Néztem őket sokáig...a szemem pihentette a sok piros és sárga.
Egyszerűen nem tudtam betelni a szépségükkel. Símogattam a szirmukat...és hát végül már nem tudtam, hogyan lehetne közelebb férkőzni hozzájuk.
Nem volt mit tenni, muszály volt megenni néhányat. Eszembe sem jutott, hogy elpusztítom őket, csak beleharaptam a roppanós, húsos szirmokba és élveztem, ahogy magamba tömhetem ezt a tiszta szépséget.
Felfalnék még ma is néha dolgokat...képeket, illatokat, embereket, hangulatokat.
És a tavaszt- ha végre idetolná a képét.
