- Az alvós plüssöd a földön van.
- Azért, mert nem akarok vele aludni.
- Miért?
- Mert ő csinálja a rossz álmokat.
- Milyen álmaid vannak?
- Rosszak. (könnycsepp a külső szemzugban)
- Elmondod?
- Nem.
- De ŐKET már nem látod, ugye?
- Itt a szobában nem.
- ITT nem??? Miért, másutt igen?
- Mindenütt ott vannak. Látom az arcukat (könnycsepp folyik lefelé, mögötte a másik).
- Hol mindenütt?
- Az utcán, az iskolában, tornaórán. Látom az elmosódott arcukat.
- Szólnak hozzád? Akarnak netán valamit?
- Nem szólnak. Nem tudom, mit akarnak...
Apa bejön, beszélgetés vége.
Dehát hogyan is lehetne ezt folytatni? Mit lehet erre mondani?
Túl egyszerű volt azt képzelni, hogy egy másik szobába költözés majd megoldja a dolgot.

Jó lenne, ha már vége lenne.
Ha békén hagynák végre.
Vagy azok a kis érzékelők, amik állítólag 8 éves kor körül eltompulnak, végre megszűnnének működni.
Hátha akkor kevésbé szorongana, és nem félne élni.