Nagyon várom már azt a napot, mikor majd egyszerűen nem lesz időm blogolni, mert annyi munkám lesz.
Egyelőre viszont a nap nagy részében takarítok, főzök, gyerekezek, néha már a kertet is megpiszkálom, aztán olvasok valamit, és jön az írás.
Újra és újra, miután fentebbi tevékenységek közben remekül lehet agyalgatni.

Most van egy ilyen:

" A védikus kultúrában a gyerekeket folyamatosan nevelik a házaséletre. A fiúkba azt nevelik bele, hogy mindent meg kell tenniük a családjukért, amire csak képesek, a lányoknak pedig azt, hogy azzal kell megelégedniük, amit a férjük nyújtani tud. Ezt a kettőt pedig elég könnyű összeilleszteni.

Ez a kultúra kifejezetten feminista, azt tanítja, hogy az intelligencia női természetű, mert a férfi csak a végletekre képes, tehát valamit vagy csak érzelmileg, vagy csak értelmileg képes átélni.
A nő mindkettőt tudja egyszerre.
Az ő hangulatán múlik az egész család hangulata.
A nőket tanítani igen fontos, mert ha őket tanítjuk, az egész családot tanítjuk.
A patriarchális viszonyok ott is megvannak, (...) de a hinduk tudják, hogy minden a nő kezében van. Az asszonyoknak meg kell adni mindent, amitől jól érezhetik magukat...."

Több pont, ami érdekes:

 Viszonyulás a családhoz, gyerekek tudatos felkészítése a felnőtt élet ezen szeletére:

Hol van ilyen a nyugati kultúrákban?
Beszélünk róla, hogy a család fontos, de nem úgy, és nem annyit, ahogy, és amennyit kellene. Hol tisztázódik a gyerekben felnőtt korára, hogy mi a női szerep, illetve a férfiszerep?
Leginkább talán a nők vannak összezavarodva ezzel a nagy feminizmussal.
Legyél mindkettő egyszerre!- ha lehet.
A kapcsolatainkat nem tudjuk kezelni- sőt gyakran még életben tartani sem. Így ha a család szentségéről beszélünk, csak összezavarjuk a gyereket.
Anya, apa nem beszélget, nem érintik, vagy éppenséggel bántják egymást szóval és tettel.
Alig több, mint száz éve egy lány kicsi korától arra készült, hogy párja legyen valakinek. És egy férfi szintén, plusz, hogy a családért miféle egzisztenciát teremtsen.
Nem azt sírom vissza. Csak megint a kapaszkodók jutnak eszembe.
Azok, amelyek nincsenek.

Viszonyulás a nőkhöz:

Ehhez sokat nem kell hozzáfűzni.
Akinek vanvolt anyukája, illetve most saját családjában él, maga is saját bőrén tapasztalhatja, hogy MINDEN, ami a nőben lejátszódik, lenyomatot hagy a család minden egyes tagjában.
A nő tisztelete, okosítása, kényeztetése százszorosan boldoggá teszi a körülötte élők életét.
És természetesen kínja, bánata, elégedetlensége...nem folytatom.


Hajhaj, milyen kár, hogy nem férfi vagyok :-). Akkor ez a kis elmélkedés nem tűnne úgy, mintha "haza beszélnék", és saját nemem malmára hajtanám a vizet.

Mindenesetre IGEN, különös gondot fogok fordítani a Fiaim nevelésénél ezen pontokra. És közben reménykedem, hogy majd olyan párt találnak maguknak, aki szintén fel van készülve egy párkapcsolat rejtelmeire, a saját szerepére, és örömmel merül el abban.