Mikor gyerek voltam, a vécénkben balra, szemmagasságban volt egy könyvespolc.
Sokmindent meghatározott az életemben az a polc.
Olvastam ott Rejtőt, Moldovát, Ráth- Végh könyveket. Na és persze az Inter Press Magazinokat.
Aztán egyszer ott találtam A 218.(vagy742., vagy 1 754., vagy 1 845 929.) számú auschwitzi fogoly című könyvet.
Óóóó, gyanútlan kicsi lány...hm, kukkantsunk bele!
Az iszony, a döbbenet, a hitetlenség kavargott bennem, ahogy olvastam. Undorodtam a világtól, teli voltam kérdésekkel.
A legfőbb kérdés bennem az volt: hogyan lehetséges ez? Hogyan történhetett ez meg? Hol voltak ebben a történetben az EMBEREK???
Még ma is könnyedén sírok, ha látok, olvasok valamit erről, vagy csak úgy belelovallom magam.
Talán ott alakult ki bennem a dac.
Hogy én nem. Akkor sem.
Talán akkor kezdtem szimpatizálni mindenféle nációkkal.
Szépnek látni a feketéket, az ázsiaiakat, vonzódni a klezmer és a cigány zenéhez.
Csakazértis.
Talán mikor egy nyarat lógtam egy indián fiúval, abban is legfőképp ez a dac munkált. Figyiszt mutatni a világnak, megmutatni, hogy én elfogadom, megérintem, egyenrangúnak látom. Engem nem érdekel, ha furcsán néztek rám- ránk.
Mert a világ egy, és csak kétfelé osztható: jó és rossz emberre.
Iszonyodom ma is a horogkereszttől, a barakkoktól, az árpádsávos zászlótól. Undorodom a cigányozástól, zsidózástól, niggerezéstől, buzizástól.
Előítéleteim vannak a bőrfejűekkel szemben.
Nem akarom megérteni őket, nem akarom beengedni a fejembe őket.
Diszkriminálom őket az életemből.
Épp olyan vagyok, mint ők.
