Csibénél kezdtem ma.
Jaaaj, annyira betalált...még bőgök is, a francba.

Mert egyedül voltam, mert az évek során vastag falak nőttek közénk, mert végülis nem volt semmi baj, csak éltünk egymás mellett, mert próbáltam szólni, de nem hallottad...aztán már nem is szóltam.
Itt írtam ki mindent magamból.
Aztán szóltak hozzám.
Olyanok, akik hasonlókkal küzdöttek, úgy éreztem, megértik, ezért közel engedtem magamhoz őket.
De ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, a falak egyre vastagodtak.
Vártam, hogy történjen valami...legyen már valami, mert megfulladok, kicsúszik a kezemből minden! Szinte akartam, hogy derüljön ki, rákényszerüljek, hogy beszéljek róla- beszéljünk róla.
Legalább azt lássam, hogy tudunk- e még beszélni.
Nagy robbanás kellett, hogy történjen valami.
De a blog még akkor is titok maradt.
Nem tudtam elmondani, mert kellett egy szelep, amin kiengedhetem a gőzt, ha netán nem úgy sikerülne valami...

Meztelenre csupaszítom a lelkem, és tálcán eléd tolom.
Hogy lásd, ki vagyok.
Nem az, akinek láttál- akinek láttattam magam.
Nem vagyok erős.
Gyenge vagyok.
Tétova.
Megbuktam százszor és már azt sem tudom, merre tovább.
Félek.
Talán már szeretni sem tudsz majd.
Mikor ezt megtettem, megkönnyebbültem, és vártam, hogy most mi lesz. El tudod- e fogadni, vagy tényleg befejezzük.
És akkor beszéltünk.
Végre.
És érezhettem a nyugalmad, a józanságod és az erőd, ahogy még sohasem.
Gondoltam, a blog majd eztán szépen meghal, hisz miről is írhatnék már. De ő él tovább, mert ahelyett, hogy elfogyott volna a mondanivaló, azt érzem, hogy a világ kitárult- vagyis a szemem nyílt ki, és már sokkal több dolgot lát, amiből mese szőhető.
Az agyam millio felé tud fordulni, és bármit látok magam körül, fogalmazódnak a mondatok, hogy mikor ide leülök, gondolkodás nélkül állhassanak össze kicsi színes, szavakkal festett képekké.
És alig várom, hogy elolvasd, közben pedig figyelem az arcod, mert nagyon fontos, hogy olvasod, és TUDOD (tudod?), hogy mikor elmerülök magamban és csak nézek a semmibe, akkor nem titkok járnak bennem, csak szavak, szavak, szavak.
A blog, ami valaha nyomasztott, most éppenhogy felszabadít, és ezért köszönöm most és itt, hogy akkor azt tudtad mondani: Ez jó! Tetszik, ahogy írsz. AMIT írsz, arról pedig inkább beszéljünk.
.jpg)
Köszönöm, Mr. Darcy- merthogy mostantól pedig ez lesz a neved itt a mátrixban. A Férjem vagy az Apa már túl kevés.